Hírek, események
PDF
Link küldés
.
Cikk nyomtatás
„A kutatásban a jó probléma megkeresése a legnehezebb”
A Budapesten megrendezett Molecular Frontiers szimpóziumon kiemelkedő tudósokkal találkozott a jórészt diákokból és fiatal kutatókból álló közönség. Tim Hunttal az előadások egyik szünetében beszélgettünk. Beszélgetés Tim Hunt Nobel-díjas biokémikussal.

A sejtek belső rendszerének megismerése el sem kezdődhetett volna a felfedező kutatások nélkül, amilyeneket Ön is folytat. A sejtosztódás szabályozásának feltárásában elért eredményeiért Nobel-díjat is kapott. Hogyan emlékszik vissza a „hőskorszakra”?

Timothy Hunt
Timothy Hunt
Nagyon szerettem azt a munkát: érdekes sejtkivonatokkal dolgoztam, és az egész rendszer viselkedését nyomon követtem. Folyton babráltam, hozzáadtam, kivettem valamit a mintákból. Korábban molekuláris fiziológusnak neveztem magam, ma inkább rendszerbiológiának hívják a kutatási területemet. A rendszerbiológiáról sokaknak az jut az eszébe, hogy az égvilágon mindent meg kell mérni, amit csak lehet. Szerintem egyszerű rendszerekkel érdemes kezdeni, és azokon kell fogást találni. Mi a lehető legkevesebb komponensből igyekszünk összerakni őket – annyiból, amennyi már elégnek látszik ahhoz, hogy az egész rendszer viselkedését megmagyarázzuk.

Őrült izgalmas, amikor kiderül, hogy nem jól csinálunk valamit, mert rossz válaszokat kapunk, ellentmondásokba keveredünk, és újra kell kezdenünk az egészet. Csodálatos párbeszéd folyik a kísérlet és az elmélet között. Az ember kijavítja a hibákat, látja, hogy legközelebb is minden jól működik, aztán új hibát talál. Érdekes, mennyire „elszállhatunk”, ha csak kicsit is rosszul értelmezünk valamit; ilyenkor vissza kell rángatni magunkat a valóságba. Nagyszerű éveket töltöttem a laborban!

Büszke vagyok az eredményekre, amelyeket jórészt a munkatársaimmal értem el. Sok aspektust már rendesen értünk, de temérdek olyan részlet van, amit még nem látunk tisztán. Azért már sejtjük, merre keressük a magyarázatot.

Eleinte egyedül dolgozott, fillérekből, de a kutatás sokat változott a…

… nem hiszem, hogy olyan sokat változott! Én a „small science”-ben, a „kamarazenében” hiszek. Az emberi genom meghatározása természetesen nagyléptékű munka volt, de egészen kis laborokban is sok mindent meg tudunk csinálni. Ez nem kerül sokba. Az embereket viszont rendesen meg kell fizetni.

Egyre több labor támaszkodik a DNS-szekvenálásra, ami drága.

Ma már olcsóbb. Rengeteget költünk a kutatásra, de ez valószínűleg elkerülhetetlen. Hosszú periódusaink voltak, amikor semmi hasznosat sem csináltunk, mert meg kellett keresnem, hogy mi az a probléma, ami megfelel az érdeklődésemnek, a képességeimnek. Azt szoktam mondani a fiataloknak, hogy a kutatásban a jó probléma megkeresése a legnehezebb. Néha nagyon egyszerű kérdéseket teszünk fel, de olyan bonyolult válaszokat kapunk, amilyeneket nem tudunk értelmezni, mert még nincsenek meg hozzá az eszközeink.

Azt tapasztalom, hogy nagyon sokra tartják azokat az eredeti embereket, akik valóban érdekes dolgokat csinálnak anélkül, hogy vagyonokat költenének a kutatásra. A Nobel-díjak elég pontosan kijelölik a tudományos megismerés fontos állomásait. Kevés az igazán kiemelkedő ember – és kérdés, hogy ki válik azzá. Milliónyi megválaszolatlan kérdés áll még előttünk, sokan dolgoznak a megoldásukon, és mindenkire szükség van, de kevés munka tűnik igazán érdekesnek.

Egy barátom, az egyik tudományos folyóirat kiváló szerkesztője készített velem egy interjút, és beszélgetés közben rájöttünk, hogy a díjakat gyakran olyan dolgokért adják, amelyeket korábban mindenki lehetetlennek tartott. Például diákkoromban azt mondták, hogy a DNS-szekvenálás elméletileg lehetetlen. Nem olyan régen állapították meg a riboszóma szerkezetét; sokáig nem tudtuk kristályosítani a riboszómát, de még ha sikerült is, olyan bonyolult volt a szerkezete, hogy nem tudtuk meghatározni – annak idején azt tanították, hogy elméletileg lehetetlen. Mi a tanulság? Olyan problémát kell keresni, amiről azt mondják, hogy lehetetlen, de mégsem az.

Nem mindennapi feladat.

Nem szabad feladni, sok szögből kell támadni, ha elölről nem megy, hátulról kell becserkészni. 

Mesélne az eredményeiről úgy, hogy mindannyian megértsünk valamennyit a sejtciklus működéséről?

Nem könnyű… Amikor elkezdtem a sejtciklus vizsgálatát, szinte semmit sem tudtunk róla, de már kezeltek rákos betegeket. A barátom, Paul Nurse egy rákkutató intézetben kapott állást, és az igazgatót azzal piszkálták, hogy miért vesz fel olyan munkatársat, aki az élesztő genetikájával foglalkozik. Az élesztő nem lesz rákos… De amikor Paul felfedezte a humán CDC2 gént, a kritikusok elhallgattak, mert megértették, hogy ez a munka lehetőséget nyújt a humán sejtosztódás folyamatának megismeréséhez, amiről szinte semmit sem tudtak azelőtt. Ma az az egyik legnagyobb probléma, hogy nem értjük rendesen a sejtszaporodás szabályozását; nem tudjuk, hogyan szabadul el a ráksejtek szaporodása.

Visszatérve a kérdéséhez: hihetetlenül nehéz pontosan fogalmazni. Pierre-Gilles de Gennes nagyszerű könyve jut eszembe, a Soft interfaces. De Gennes Nobel-díjas fizikus volt, a folyadékkristályok és a polimerek elméleti vizsgálatáért kapta a díjat. Ennek a könyvnek a végén a tudomány és a művészet közötti különbséget fejtegeti, és azt írja, hogy egy dallam azonnal megragad bennünket, befészkeli magát a fülünkbe, de egy csodálatos elmélet megértéséhez gyakran évekig kell nagyon magas szintű tanulmányokat folytatnunk.

Nem csak a tudománnyal vagyunk így. Fiatalkoromban szétszedhettem és összerakhattam egy rádiót – a mobiltelefon már sokkal bonyolultabb, nem is tudom, mi van benne.

Ezért lehet sok mindent eladni nekünk.

Nagy baj, hogy annyiféle csodaszert kínálnak, különösen a táplálkozásban. Nemrég sokan tiltakoztak az MMR- (kanyaró, mumpsz, rózsahimlő) vakcina ellen: azzal az ostobasággal jöttek elő, hogy autizmust okoz. Teljesen tájékozatlan volt, aki kitalálta, és felháborítóan nagy figyelmet kapott. A genetikailag módosított növények körüli is óriási a hűhó, amit a sajtó és egyes érdekcsoportok duzzasztanak fel.

Egyikünk sem túl racionális: szeretjük elhinni, amit olvasunk, és szeretjük azt olvasni, amiben hiszünk… Emiatt valóban hasznos, ha az emberek természettudományosan is tájékozottak. De amikor láttam, hogy mit tanulnak a lányaim biológiából, összeszorult a szívem. Szörnyű! Nem magyarázták el az összefüggéseket, csak hosszú listákat magoltattak be velük. Ennek mi értelme van? Talán érdemes lenne az egyszerűségre, az egyszerű magyarázatokra törekedni. Persze, a valóság gyakran egészen más.

Londonban részt vettem a Royal Society egyik tanácskozásán, ahol arról beszélgettünk, milyennek kellene lennie a természettudományos oktatásnak a következő évtizedekben. Nagy bizottságot hívtak össze. A kedvencem az a tanítónő volt, aki Kelet-London egyik szegény negyedében dolgozott. Kiderült, hogy alig akad két olyan diákja, aki ugyanazt a nyelvet beszéli otthon. A gyerekek még egymással sem tudnak beszélni. Ennek a tanítónőnek nem az volt a legnagyobb gondja, hogy mit tanítson kémiából…

Ez a példa is rámutatott arra, hogy a természettudományok tanításában legalább két csoportra kell koncentrálni. Egyrészt a tudományokban járatlan nagyközönségre, másrészt a következő generáció élvonalbeli tudósaira. Nem tudom, hogyan lehetne összehangolni a kettőt.

Nagy-Britanniában ma nagyon törekednek arra, hogy a tudományt a gyakorlati élethez közelítsék. Nekem ez nem tetszik. Én azt szeretném, ha atomokról, molekulákról, sejtekről, evolúcióról beszélnénk. De a társadalom emberekből áll, és mindenkinek más az ízlése.

A Royal Society mellett más szervezetekben is számítottak a véleményére. Mi volt a feladata az ERC (Európai Kutatási Tanács) Tudományos Tanácsában?

Arra kellett figyelnünk, hogy „rendben menjenek a dolgok”: jó tudománypolitikát folytassunk. Akkoriban került napirendre az „open access” nehéz kérdése. Nagyon gyorsan kiderült, hogy milyen bonyolult dologról van szó, mert egyrészt azt akartuk, hogy minden nyílt hozzáférésű legyen, másrészt azt, hogy az emberek a hagyományos, nagy presztízsű folyóiratokban publikáljanak – a kettő nyilvánvalóan ellentmond egymásnak. Sok mindenről csak akkor vesszük észre, milyen bonyolult, ha a mélyére ásunk.

Szívesen dolgoztam az ERC Tudományos Tanácsában. Ez transznacionális tevékenység volt – a tudományos munkát is így érdemes megítélni. Rájöttem, hogy az országos tudománytámogató alapok helyett nemzetközi alapokra kellene bízni az értékelést, mert lehet, hogy csak külföldi kollégák tudják érdemben elbírálni a munkánkat – és miért függjön a támogatásunk attól a hazai kollégától, aki ugyanazon a területen dolgozik, mint mi, de mögöttünk jár?

Így sokan kimaradnának a támogatásból.

A legjobbakat kell támogatni – de az is igaz, hogy a többiekről sem szabad lemondani, és sosem tudjuk biztosan, ki rukkol elő valamivel. Az egyik intézet tanácsadó testületében például azt gondoltam egy fickóról, hogy tíz év múlva se jön ki semmi a munkájából. Nagyon érdekes témán dolgozott, de nem haladt vele. Aztán véletlenül megoldotta a problémát, és új kutatási ágat alapozott meg. Körültekintően kell megítélnünk a projekteket.

Befolyásolja a döntést a véleményalkotó ízlése?

Óvatosnak kell lenni – és végül általában minden a helyére kerül. Ha valakinek jók a tudományos eredményei, akkor megkapja a támogatást.

Azt nem szerettem, amikor mindenre szerződést kellett kötnünk. Hogy köthetek szerződést arra, amit nem értek?! Ha Kolumbusz Kristóf jó tengerész, és jó szeme van, elküldhetjük felfedezőútra, de nem tudjuk garantálni, hogy felfedezi Amerikát, még akkor sem, ha megvan rá az esélye. Kockázatos ügy. De néhány ember esetében érdemesebb kockáztatni, mint másokéban, mert elképesztően jók. Csak fel kell ismernünk, hogy ki az, akiben megbízhatunk.

Timothy Hunt

A Clare College-ban (Cambridge) természettudományokat, főként biokémiát tanult a későbbi Nobel-díjas Sydney Brennertől, 1968-ban doktorált. 1991-ben a brit Royal Society, 1999-ben az Amerikai Tudományos Akadémia választotta tagjává. 2001-ben Paul Nurse-szel és Leland H. Hartwell-lel megosztott Nobel-díjat kapott a sejtosztódás szabályozásának feltárásában elért eredményeiért. A Royal Society 2006-ban Royal Medallal tüntette ki, ugyanebben az évben a királynő lovaggá ütötte.

Utolsó módosítás: 2017. szeptember 19.
Partner szervezeteink
© Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal 1077 Bp, Kéthly Anna tér 1., Telefon: (+361) 795 9500