Korábbi kutatások rávilágítottak a viselkedés meghatározó szerepére az állatok terjedésében, diszperziójában. Így ma már tudjuk: egyáltalán nem véletlenszerű, hogy mely egyedek hajlamosak terjedni, ugyanis azok általában kockázatvállalóbbak, felfedezőbbek, aszociálisabbak és agresszívebbek társaiknál. Az új élőhelyek meghódítása során elméletileg az ilyen „bátor” egyedek adják a betelepülők első hullámát. Jelentőségük különösen nagy lehet az olyan területek kolonizációja során, melyek a forráspopuláció eredeti életterétől jelentősen eltérnek, mint például a barlangok.

A barlangkolonizáció mikéntje ma sem teljesen feltárt. Az összes elmélet kiindulópontja, hogy a felszín alatti élőhelyeket egy felszíni populáció tagjai foglalják el, lakják be, ám míg a legelfogadottabb nézet szerint ezt új (táplálék)források kiaknázása érdekében teszik, az alternatív hipotézis szerint a kolonizáció elsődleges oka, hogy menedéket találjanak ragadozóik elől vagy az időközben élhetetlenné vált felszíni környezeti viszonyok miatt, mint például a jégkorszakok során. A bevezetőben kifejtett logika alapján a két esetben különböző viselkedési stratégiájú egyedek közül kerülnek ki a kolonizálók: az első verzió szerint a már említett bátor egyedek, míg a második verzióban inkább a bátortalan egyedek – főleg, ha ragadozóik elől menekülnek – merészkednek a barlangba.

Mivel a felszín alatti környezet messzemenően eltér a felszíni viszonyoktól – teljes és állandó a sötétség, szinte zéró a napi és az évszakos hőingás, komoly táplálékszegénység jellemző –, az ehhez az élőhelyhez alkalmazkodott egyedek számára a felszín már nem lesz élhető, így annak az esélye, hogy a barlangokból továbbterjedjenek, végletesen csökken. Bizonyos értelemben a barlangok ’diszperziós csapdának’ is tekinthetők. Ha ez tényleg így van, a barlangokhoz adaptálódott populációk/fajok esetében a forráspopulációhoz/felszíni testvérfaj(ok)hoz képest jelentős mértékben csökkent aktivitást és felfedezőkészséget várunk, hiszen ezeknek az energetikailag egyébként költséges viselkedésformáknak a fenntartása nem szolgálja a barlangi élőlények túlélését. Egy, a Behavioural Ecology and Sociobiology szaklapban nemrég megjelent tanulmányunkban a közönséges víziászka (Asellus aquaticus) felszíni és barlangi populációinak viselkedését összehasonlítva vizsgáltuk, hogy valóban csökkent aktivitás/felfedezőkészség jellemzi-e a barlangi egyedeket felszíni társaikhoz képest, ami igazolná az előbbi feltételezést.

A kísérletekhez a budapesti Molnár János-barlang – Malom-tó rendszerében élő ászkapopulációkat használtuk. Magában a barlangban a sötétséghez teljes mértékben alkalmazkodott, troglomorfnak nevezett populáció él, viszont a kapcsolódó Malom-tóból időről időre felszíni jellegzetességeket mutató egyedek is beúsznak a barlangba és ott viszonylag nagy számban találhatók meg. Ez arra is lehetőséget adott, hogy az újonnan kolonizáló egyedek viselkedését is megvizsgálva teszteljük, vajon a bátor vagy a bátortalan ászkák hajlamosabbak-e a barlangkolonizációra ebben a rendszerben.

Az állatok viselkedését teljes sötétségben és fény jelenlétében is megvizsgáltuk, mivel feltételeztük, hogy a felszíni ászkák inkább nappal aktívak, míg a barlangi egyedek értelemszerűen sötétben élik a teljes életüket. Eredményeink alapján igazolódott a barlangok „diszperziós csapda” voltára vonatkozó feltevésünk, hiszen a barlangi egyedek valóban sokkal kevésbé voltak aktívak felszíni társaiknál. Legalábbis teljes sötétségben (fekete négyzetek az ábrán). Mivel a fény jelenléte a barlangi ászkák számára természetellenes, a fényben mutatott (fehér négyzetek az ábrán) megnövekedett aktivitás fényelkerülő, menekülő viselkedésként értelmezhető.

Talán meglepő lehet, de nagyon sok barlangi fajnál megmaradt a fény érzékelésének képessége, aminek magyarázata az, hogy ha valamilyen módon kikerülnek a biztonságot nyújtó barlangból, a fénytől távolodva igyekeznek visszajutni a sötétbe. Amire viszont egyáltalán nem számítottunk, hogy bár a felszíni ászkák valóban jelentős aktivitást mutattak fény jelenlétében, azok is sokkal aktívabbak voltak sötétben. Ez a nem várt eredmény korábbi irodalmi adatokkal összhangba állítható, így el kell vetnünk azt, hogy a közönséges víziászkák elsősorban nappali aktivitást folytatnak. Mindamellett ez talán arra is közvetett magyarázattal szolgálhat, hogy ez a faj miért olyan sikeres a barlangok kolonizálásában.

Az újonnan kolonizáló egyedek aktivitása nem tért el a Malom-tóban élő társaikétól, tehát a forráspopulációjuktól, viszont a diszperziós sebesség terén már igen, ugyanis a „kolonisták” gyorsabbak voltak, ami különösen fény jelenlétében mutatkozik meg igazán. Ez alapján valóban úgy tűnik, hogy a Molnár János-barlangot a bátrabb, de legalábbis felfedezni készebb ászkák kolonizálják, viszont egyéb magyarázat is elképzelhető. A Molnár János-barlangban élő ízeltlábú-közösség számára az ott nagy mennyiségben fellelhető baktériumkéreg jelenti az elsődleges táplálékforrást, azonban egy korábbi kutatásunkban úgy találtuk, hogy a kolonisták sokkal szívesebben fogyasztják a felszíni tápláléktípusnak tekinthető oszló faleveleket, amelyek viszont egyáltalán nincsenek jelen a barlangban. Ez alapján elképzelhető, hogy a kolonisták éheznek a Molnár-János barlangban, és a megnövekedett mozgási aktivitás valójában táplálékkereső viselkedés; ezek az állatok egyszerűen a vágyott faleveleket kutatják. Azt mindenképpen érdemes leszögezni, hogy bár a barlang és a Malom-tó közös vízrendszert alkot, arra meglehetősen kicsi az esély, hogy a kolonisták véletlenül sodródnak be a felszín alá, hiszen a rendszert tápláló Boltív-forrás a karszt belsejéből feltörve folyik a felszínre, tehát ha egy ászka be akar jutni a barlangba, mindenképpen sodrással szemben kell haladnia.

A Molnár János-barlang ászkái továbbra is aktív kutatás tárgyát képezik, így kutatócsoportunk remélhetőleg a közeli jövőben újabb izgalmas eredményekkel járulhat hozzá nemcsak a viselkedésbiológia, de az evolúciós ökológia és a barlangbiológia területéhez is, amiről igyekszünk a nagyközönségnek is beszámolni.

Horváth Gergely

ELTE Állatrendszertani és Ökológiai Tanszék HUN-REN–ELTE–MTM Integratív Ökológia Kutatócsoport

A cikk a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal posztdoktori kutatási pályázata (PD 132041) támogatásával készült.

Forrás: Élet és Tudomány