Az Ökoszisztéma-szolgáltatás Kutatócsoport munkatársa – és már a csoport nevét sem értem: mit „szolgáltat” az ökoszisztéma?
 |
| Kovács-Hostyánszki Anikó |
Általánosságban az ökoszisztéma-szolgáltatások a természet olyan funkciói, javai vagy szolgáltatásai, amelyeket az ember közvetve vagy közvetlenül használ, és így hozzájárulnak az emberi jóléthez. Ilyen például a tiszta levegő, a tiszta ivóvíz, az üzemanyag, a táplálék, a ruhák, amelyekhez a szöveteket természetes növényekből nyerjük.
Régen azt mondták, az ember kiaknázza a természetet; most ezt a kapcsolatot a természet „oldaláról” és az ember feladatai szempontjából fogalmazzák meg.
Így van, az ember használja a természet adta javakat, és ez a koncepció kézzelfoghatóvá teszi a folyamatot. Nem mindenki tartja bölcs dolognak, hogy beszélünk erről, mert a koncepció forintosít is: pénzbeli értéket rendel a szolgáltatásokhoz; például megpróbálja megbecsülni a pollináció globális éves értékét. Hatalmas számokról, összegekről van szó, ezek mindenképpen figyelemfelkeltőek, és talán közelebb állnak az emberhez, mert akárhogy is vesszük, ez a világ sokszor pénzben gondolkodik. A forintosítás sokak szerint azért nem szerencsés, mert gyakran olyan javakat vagy szolgáltatásokat érint, amelyeknek az értéke nem fejezhető ki pénzben, hiszen nem tudnánk nélkülük élni. Felbecsülhetetlen értékű, hogy tiszta vízhez, levegőhöz, oxigénhez jussunk…
Az is félelemre ad okot, hogy bizonyos esetekben ki akarják talán váltani egy-egy szolgáltatás értékét: például valaki pénzt ajánl azért, hogy ledózerolhasson egy élőhelyet. Ez nyilván szélsőséges eset, amivel csak azt akarom érzékeltetni, hogy ezzel a koncepcióval vissza is lehet élni, vagy nem biztos, hogy ez a helyzet „fair” megközelítése. Úgy gondolom, ha a koncepciót megfelelően használjuk, praktikusan és szemléletesen mutatja meg, miért fontos a természeti értékek megőrzése, mert rávilágít arra, hogy igen, mi ezekből élünk, mi ezeket használjuk, és ezek nélkül mi sem tudnánk létezni. A koncepció elég emberközpontú, de hangsúlyoznám, hogy a szolgáltatások nemcsak az embereknek fontosak, hanem mindennek, ami a természet része.
A növényi beporzás mellett külön tanulmányozza a vadméhek ökológiáját. Ennyire érdekesek a méhek?
A beporzó rovarok között a méhek alkotják az egyik legfontosabb csoportot, mert testfelépítésük és életmódjuk a virágok látogatásához idomult. Lárváikat, utódaikat virágporral, nektárral etetik, ők maguk is ezzel táplálkoznak, s miközben a virágport, a nektárt megszerzik, önkéntelenül elvégzik azt a feladatot, ami a beporzásra váró növények szaporodásához szükséges. Egyes fajok többféle virág, számos növényfaj beporzására alkalmasak, de léteznek kifejezetten specialista fajok, amelyek néhány vagy csak egyetlen növényfajjal állnak szoros kapcsolatban, ezeknek a beporzásáért „felelnek”, ezektől nyernek táplálékot.
A méhek csoportja nagyon fajgazdag és variábilis. Az, hogy melyik növényt melyik méhfaj porozza be, morfológiai és élettani tényezőktől függ; meghatározó lehet a szájszerv hosszúsága vagy a testméret, vagy az, hogy mikor repül, mikor aktív egy méhfaj, és az aktivitási periódusa egybeesik-e az adott növényfaj virágzási idejével. Az evolúció folyamán kialakult rendszer nagyban támaszkodik a méhekre és a méhek fennmaradására. Vannak, persze, más beporzó állatfajok is, és olyan növények, amelyek a beporzásban kifejezetten másokra támaszkodnak, de a zömük a méhekkel áll igen szoros kapcsolatban.
Az emberek többsége a házi méhet ismeri, de nem ez az egyetlen domesztikált méhfaj. Ma már kis poszméhkolóniákat is árulnak, dobozban. Ezeket üvegházakban használják, többek között olyan paradicsomfajták beporzására, amelyekben a portokok a poszméhek által keltett rezgések frekvenciáján nyílnak fel, ezért a poszméhek sokkal hatékonyabban porozzák be őket, mint a házi méh.
A vadméh fajokról az emberek általában keveset tudnak, pedig gyakran kitűnő beporzók. Számos növényfaj esetében az ő tevékenységükön múlik, hogy kapunk-e gyümölcsöt vagy magot. Ezeknek a fennmaradása erősen összefügg a természetes élőhelyek, virágforrások, fészkelőhelyek megőrzésével. Magyarországon több mint hétszáz vadméh-fajt tartanak számon.
A rendszerváltás nagy mezőgazdasági változást idézett elő Magyarországon. Milyen jelenségek tapasztalhatók az önök ökoszisztéma-kutatásaiban?
Most már negyedik éve dolgozom az Ökoszisztéma-szolgáltatás Kutatócsoportban, de előtte a szakdolgozati és a doktori munkám során is azokkal a táji és kezelési hatásokkal foglalkoztam, amelyek a művelt területek élővilágát befolyásolják a mezőgazdasági tájban. A szakdolgozatomban azt vizsgáltam, hogyan befolyásolja a gabonaföldek kezelése és a földek körüli tájszerkezet az ott élő vadnövényeket, madarakat, rovarcsoportokat. A doktori munkámban azt igyekeztem feltárni, hogy az agrár-környezetvédelmi programok részeként létrehozott ugarterületek – egy-két-három évig pihentetett szántóföldek – jó élőhelyek lehetnek-e a vadnövények, madarak, különböző ízeltlábú csoportok számára. Ezt követték a vadméhek ökológiájára, a pollinációra (beporzásra) fókuszáló kutatások, részben Magyarországon, részben Göttingenben és újabban Erdélyben.
A vizsgálatokban az a közös, hogy a mezőgazdasági kezelés hatását elemzik a különböző flóra- és faunaelemek, taxonómiai csoportok, most pedig az ökoszisztéma-szolgáltatások esetében. Ezt a kérdést Európa- és világszerte is sokan elemzik. Mi éppen részben a rendszerváltás okozta különbségek miatt tudunk például újat mondani. Az észak-, nyugat-európai országokban jóval többet tudnak már például a vadméhek ökológiájáról, a pollinációról, általában a mezőgazdasági területek biodiverzitásáról. A kelet-közép-európai régióban eddig kevesebb tanulmány született, itt viszont sok esetben sokkal gazdagabb, változatosabb és természetesebb élőhelyek találhatók, és gazdagabb az agrárterületek élővilága, mint az észak- és nyugat-európai országokban. A különbség részben a rendszerváltozásra vezethető vissza. Ha megnézzük, hogyan változott a mezőgazdaságban a vegyszerek vagy a műtrágya felhasználása a 20. század második felében, Európa szerte felfelé ívelő tendenciát látunk. De a kelet-közép-európai országokban, a rendszerváltást követően, nagyon erősen visszaesett a műtrágya- és a vegyszerfelhasználás, mert a régi rendszer összeomlása után erősen csökkent a mezőgazdaság támogatása, és a gazdák kevesebb vegyszert, műtrágyát tudtak vásárolni. Az Európai Unió „régi országaiban” ezeknek a felhasználása továbbra is viszonylag magas szinten folyt. Tehát az elmúlt két és fél évtizedben a kelet-közép-európai országok a Nyugatnál sokkal kevésbé intenzív mezőgazdasági művelés alatt álltak.
Csak az utóbbi huszonöt évre jellemző a fajgazdagság, vagy a földrajzi, klimatikus adottságok folyománya is?
Mindenképpen lehetnek biogeográfiai különbségek, de az is látszik, hogy például Anglia vagy Hollandia mennyit veszített már a mezőgazdasági területek fajgazdagságából, és ez összefüggésben áll azzal a tájszintű intenzív mezőgazdasággal, amit ott folytatnak. Nálunk sokkal gazdagabb agrár-biodiverzitást találunk.
Újabb csavar a történetben, hogy több közép-kelet-európai ország, köztük Magyarország, időközben az Európai Unió tagállamává vált, és komoly kérdés, hogy az Európai Unió közös agrárpolitikájának a bevezetése mennyiben változtatja meg vagy milyen veszélyt jelent például a mezőgazdasági tájban fellehető élővilágunkra.
Egyre inkább teret nyer az organikus gazdálkodás, ami a konzerválást segíti elő.
Az EU-csatlakozás részben több támogatást hozhat, ami intenzifikálódást indíthat el, de magával hozza az agrár-környezetvédelmi programokat és az agrár-környezetvédelmi támogatást is. Magyarországon 2002-ben már elindult egy agrár-környezetvédelmi program, és ennek folyamatos utódprogramjai vannak. Ezeknek az a céljuk, hogy környezetbarátabb, természetközelibb gazdálkodás valósuljon meg azoknak a gazdáknak a területein, akik önkéntesen csatlakoznak a programokhoz. Általában öt évre szól egy szerződés, és ha minden jól megy, hosszabbítható. A programok olyan gazdálkodási módokat, megkötéseket, szabályokat írnak elő, amelyek bizonyos vegyszerek tilalmára, a műtárgya-felhasználás mennyiségi korlátozására, egyéb gazdálkodási elemek használatára vonatkoznak. Idetartozik például az ugaroltatás bevezetése is a megfelelő területeken.
Jó, hogy vannak ilyen programok, de nem mindegy, hogyan alkalmazzuk őket. Sajnos, gyakran egy az egyben átvesszük a nyugat-európai sémákat. De nálunk mások a dimenziók, más az ökoszisztémák előélete. A programok hatását minél szélesebb körben kellene monitoroznunk – erre is vannak már tervek, el is indultak már felmérések, de egyenlőre keveset tudunk az agrár-környezetvédelmi programok hazai hatékonyságáról. Sőt, a Nyugat-Európában húsz éve bevezetett programokról is többször kiderült, hogy nem mindegy, milyen körülmények között, milyen tájban alkalmazzák őket. Ez egy soktényezős rendszer, amivel okosan kell bánni, és a kutatásokhoz idő meg anyagi ráfordítás szükséges.
Ennek része lehet a vegyszeres kezelés és az élőlények védelme közötti kényes egyensúly fenntartása is.
Mondok egy példát. Megállapították, hogy bizonyos csávázószerek a méhekre is veszélyesek lehetnek, pusztulást okozhatnak. Emiatt az Európai Unió kétéves moratóriumot vezetett be három vegyszer használatára, és közben meg kell néznünk, valóban veszélyesek-e ezek a szerek. Most jár le a két év. Több összegző tanulmány született, az egyik írásában én is részt vettem; ezt áprilisban tárják a döntéshozók elé, Brüsszelben. Úgy tűnik, igen, veszélyesek lehetnek ezek a szerek. Nem minden esetben, nem minden szervezetre, de az alkalmazásuk alapos megfontolást igényel. Persze, más anyagok is veszélyeztethetik a méheket. Nyilván igyekeznek méhkímélő vegyszereket alkalmazni vagy olyan időpontban permetezni, amikor a méhek nem repülnek. Még a gyomirtózás is hat a méhekre, mert elvonja tőlük azokat a gyomnövényeket, amelyek virágokat adhatnak és táplálékul szolgálhatnak számukra. Ezért egy nem rovarporozta kultúrát, egy gabonaföldet sem művelhetnek meg akárhogy, mert ha erősen gyomirtózzák, sivataggá válik a méhek számára. Ha a tábla kevésbé intenzív kezelést kap, akkor a gabona között kikelhetnek gyomnövények is, amelyekkel a méhek már táplálkozhatnak. Akár az utakon, mezsgyéken – egy agrártáj néhány méterén – is megjelennek a szükséges táplálékforrások, fészkelőhelyek.
Tájszinten kell figyelnünk tehát a természetes vagy féltermészetes élőhelyek – gyepek, virágos területek – megóvására. Nem jó, ha monokulturális rendszerben gondolkodunk. A polikulturális rendszereket kell előtérbe helyeznünk, ahol többféle, kisebb táblán különböző növények termesztésére kerül sor, illetve az agrártájak mozaikjában ott vannak azok a féltermészetes elemek, amelyek nemcsak a méheknek, hanem mindenféle egyéb szervezetnek is életteret nyújtanak. Ez hatékonyabb ökoszisztéma-szolgáltatást kínál a termesztett kultúrák számára is, hiszen ha ott vannak a méhek, akkor beporozzák azokat a növényeket, amelyek ezt igénylik, de akár a biológiai védekezés is hatékonyabb lehet, ha megjelennek a tájban a természetes ellenségeknek nevezett ragadozó rovarok, pókok vagy akár madarak. A nagy táblából, az intenzív tájból eltűnnek a féltermészetes tájelemek, és megszűnnek a rovarok, más állatok életéhez szükséges források.
Egy „intenzív tájon” egyetlen elem dominál?
Az is előfordulhat, vagy eltűnnek azok a féltermészetes tájelemek – például a gyepfoltok, a sövények, a fasorok vagy a mezsgyék –, amelyekben élettérhez jutnak például a méhek. A mezőgazdasági táblák is életteret nyújtanak bizonyos élőlényeknek, de ezek sokszor kevésbé érzékeny, generalista fajok, esetleg olyan specialisták, amelyek az adott növényhez kötődnek. A táj változatossága mindig előny.
Milyen folyamatokat idézhet elő a klímaváltozás ezekben a rendszerekben?
A klímaváltozás részben felülírhatja azokat a hatásokat, amelyekről beszéltem. Megváltozhat, akár ki is tolódhat bizonyos fajok elterjedési területe. Ha a felmelegedési folyamat miatt enyhébb teleket, melegebb nyarakat feltételezünk, akkor felmerülhet, hogy azok a fajok, amelyek eddig inkább délen terjedtek el, nálunk is megjelennek.
Valószínűleg ezért vizsgálják nemzetközi együttműködésben ezt a kérdést. De van más olyan dolgozata is, amelyet körülbelül negyven szerző jegyez.
Egy organikus gazdálkodást tanulmányozó európai uniós projekt egyik cikkére gondolhat. A nemzetközi együttműködés kiterjeszti azokat a kutatásokat, amelyeket az ember egyébként csak „otthon” végez, és olyan vizsgálatokat valósít meg, amelyek a szokásosnál többféle tényezőt vesznek figyelembe. Az eredmények általánosíthatóbbak, mert a konzorciumban részt vevő partnerek például Magyarországon, Angliában, Norvégiában, Németországban, Svájcban, Olaszországban is mintát vesznek. Így bizonyos hatásokat európai térskálán értékelhetünk. Ebben az esetben például azt követtük nyomon, hogy miként hat az organikus gazdálkodás a szántóföldek, gyepek élővilágára. A méheken, pókokon, földigilisztákon kívül a területek edényes flóráját vizsgáltunk, és többek között azt próbáltuk megállapítani, hogy az organikus gazdálkodás az adott területen kívül kifejt-e farmszinten vagy régiószinten is pozitív hatást. Kiderült, hogy csak mérsékelten – legalábbis ennek a tanulmánynak az eredményei alapján. De ezeknek a vizsgálatoknak az a legnagyobb értéke, hogy az országosnál jóval szélesebb áttekintést nyújtanak. Egy ilyen összefogásban nagyon sok kutató alakítja ki közösen a kutatási tervet, valósítja meg együtt a kutatást, az eredmények feldolgozását, tehát a tudás is összeadódik, ami szintén értékes.
Bizonyára standard mérési módszereket dolgoznak ki. Hogyan folyik egy vizsgálat?
Ilyenkor fontos, hogy mindenki egyformán dolgozzon, azonos mintavételt alkalmazzon, mert így tudjuk közvetlenül összevetni az egyes országok mintáit. A vizsgálat protokollját előre kialakítja a konzorcium, és ezt minden résztvevőnek be kell tartania. Ebben az esetben tréning is volt: Franciaországban részt vettünk egy néhány napos kurzuson, ahol megismertük, megtanultuk a mintavételi eljárásokat.
Milyen lépésekből áll egy vizsgálat?
Ha kiválasztottuk a megválaszolandó kérdést, olyan mintavételi elrendezést alakítunk ki, amely kellően reprezentatív mintákat ad a megbízható válasz megfogalmazásához. Megkeressük azokat a mezőgazdasági területeket, ahol a mintavételt el tudjuk végezni. Ehhez fel kell venni a kapcsolatot a területek kezelőivel, a gazdálkodókkal. Ki kell találnunk, hogy melyik régióban valósítsuk meg a vizsgálatot és ott hány területet vonjunk be. A nemzetközi együttműködésben a bevonandó területek és a mintavételek számát is központilag meghatározzák. Ezután kerül sor a mintavételre.
Ez hogyan zajlik?
Attól függ, mire kíváncsi az ember és milyen csoportot vizsgál. A méhek esetében gyakori a transzekt menti, hálós mintavétel. A transzszekt lehet egy egyenes vonal, mondjuk, egy száz vagy kétszáz méter hosszú szakasz, ami mentén az ember végigsétál, és közben jobbra-balra, egy jól belátható távolságon – egy-másfél méteren – belül figyeli, milyen pollinátorok, milyen méhek fordulnak elő. Az egyik vizsgálatban egy száz méter hosszú szakasz mentén húsz perc alatt szépen, egyenletesen végigsétálva fogtuk meg azokat a méheket egy hálóval, amelyeket a transzszekt két oldalán láttunk. Utána meghatároztuk az egyedeket. A házi méheket az ember a terepen is megismeri, ezeket meg sem kell fognunk egy ilyen mintavétel során. Egyes poszméhfajokat szintén fel lehet ismerni a külső jegyek alapján: a poszméhek a többieknél nagyobbak, és a csíkozottság, a mintázottság, a színezet is nagy segítséget jelent. A legtöbb egyéb pollinátort vagy méhet azonban a mikroszkóp alatt kell megvizsgálnunk. Sokszor rengeteg lépésből álló határozókulcson megyünk végig ahhoz, hogy megállapítsuk, milyen fajról van szó. Ekkor, sajnos, lefagyasztjuk vagy alkoholban tároljuk a mintákat. Így jutunk a fajszintű, mennyiségi adatokhoz is, amelyek alapján össze tudjuk vetni a vizsgált területeket és a rájuk jellemző művelés, háttértényezők vagy táji változók hatását.
Egy egyszerű példa: ha egy erősen és egy kevésbé erősen vegyszerezett területen ugyanazt a mintavételt végzem el, akkor az egyedek és a fajok számából összehasonlíthatom a kettőt. Ezután még azt is megnézhetem, hogy a jelen levő fajok mennyire specialisták vagy generalisták.
A beporzás mértékét is meg tudjuk mérni. Az egyik vizsgálatomban a galagonya és a csipkebogyó beporzási sikerét mértem különböző körülmények között egy agrártájban, repce és gabona környezetében. Ismert számú virággal rendelkező ágakat vontam be vékony tüllhálóval, amelyen a beporzó rovarok nem tudnak áthatolni, de a napfény és a levegő átjut. Utána az ágon kialakult termésmennyiséget összehasonlítottam azzal a terméssel, amit egy rovarok, beporzók számára nyitott ágon lévő virágokról kaptam. Így közvetlenül összevethettem a terméssikert. Azt is meg tudtam nézni, milyen termést adnak a különböző környezetben élő galagonyabokrok: tehát már a szolgáltatást is mértem. Így nemcsak azt határoztam meg, hogy milyen, illetve mennyi méh volt jelen a sövényben, hanem azt is, hogy a galagonya és a csipkerózsa beporzási sikere jobb vagy rosszabb-e a méhek jelenlétében, illetve a repceföldek vagy a gabonaföldek mellett.
Mennyi adatot kapnak egy mérésben? Készülhet statisztikai elemzés?
A vizsgálat beállításakor nagyon oda kell figyelnünk, hogy statisztikai szempontból is megfelelően értékelhető adathalmazhoz jussunk, de azért ne irtsuk ki a teljes élővilágot…
A dolgozószobában vagy a terepen töltenek több időt?
Az előkészítés – a vizsgálat tárgyának, kérdésének eldöntése, a mintavételi protokoll kidolgozása, a helyszín és a gazdák megkeresése – mindig hosszú folyamat. Ha egy térkép alapján megfelelő elrendezésben vannak is a kiszemelt területek, meg kell tudnunk, hogy milyen kezelés folyik rajtuk, és ezek után állapítjuk meg, hogy mely területek alkalmasak a vizsgálatra. Általában akkor jutunk csak ki a terepre, amikor a terepbejárásnál tartunk, amikor kijelöljük a mintavételi területeket. Ezt követi a mintavétel, de a mintafeldolgozás már labormunka. Az adatok feldolgozása, elemzése és a publikáció megírása szintén hosszas és számítógép előtt zajló folyamat. Nálunk, optimális esetben, egy ilyen jellegű vizsgálat három-négy évig tart, és ezalatt átlagosan néhány, hat-nyolc hónapot töltünk csak a terepen. Ha az évek közötti ismétlést is nézzük, többet vagyunk a földeken, de akkor is a számítógép előtti munka dominál.
Most egy Lendület-kutatócsoportban dolgozik. Mi lesz a sorsa, ha véget ér a projekt?
A kutatócsoport teljesítményétől és az Akadémia döntésétől függően a harmadik vagy az ötödik év után véglegesítődhet a csoport, és a rendelkezésére álló pályázati forrás egy adott százaléka beépülhet az intézet költségvetésébe. Így a csoport vagy annak egy részének a további működését már állandó státuszok is segíthetik. Természetesen az a célunk, hogy öt éven túl is folytathassuk a kutatásainkat a csoportban és az intézetben, s úgy tűnik, hogy az Akadémiától meg is kapjuk erre a támogatást.
Silberer Vera