A kérdés megválaszolásához egy „egyszerűnek”, többé-kevésbé egyöntetűnek tűnő csoport vizsgálatát választották: a viszonylag fiatal, rövid időre (legfeljebb három évre) börtönbüntetésre ítélt, első bűntényes férfiakét, és a kutatási kérdést az ő szemszögükből, megélt tapasztalataik elemzésével járták körül. A kutatás során 80 elítélttel készítettek interjút három-hat hónappal a szabadulás előtt. A szabadulást követő fél évben is meg akarták ismételni az interjúkat, de már csak 31 férfival tudtak beszélgetni – ők általában az eredetileg megkérdezettek közül a társaiknál kedvezőbb helyzetűek, képzettek voltak. „Interjúalanyaink ötöde volt budapesti, harmada falun, a legnagyobb csoport más városokban élt – írja Albert Fruzsina a kutatást ismertető kötet1 előszavában. – Kétharmaduk 26 évesnél nem volt idősebb. 11 főnek nem volt befejezett általános iskolai végzettsége, míg csaknem minden második megkérdezett csak az általános iskolát végezte el. Harmaduk szakmunkás, és csupán tizedük rendelkezik legalább érettségivel. A 80 interjúalanyunk negyede szerint van a börtönnek visszatartó ereje. Kétharmaduknak van börtönviselt ismerőse, csaknem felüknek börtönviselt családtagja. Negyedükről kiderült az interjú során, hogy roma származású. Kétharmaduknak valójában nem az volt az első bűncselekménye, amiért éppen a kutatás idején az első letöltendő börtönbüntetését töltötte. Negyedüknek soha nem volt még állása. Drog-, illetve alkohol-problémát minden harmadik interjúalany említett.”
A kutatás hangsúlyos eleme volt a munkaerőpiac és a fogvatartottak kapcsolatainak vizsgálata: mindkettő fontos szerepet játszik a börtönbe kerülésben és a kijutásban is.
– Ha valaki olyan családból, baráti körből jön, ahol mások bűnöznek, nagyobb az esélye, hogy ő is hasonló karriert fut be. De azt is be tudtuk mutatni, milyen potenciálokat használhatna az intézményrendszer viszonylag kevés ráfordítással ahhoz, hogy ezek az emberek később bűnözésmentes éveket éljenek – térünk vissza a beszélgetéshez.
Az egyik tanulság az, hogy nagyon meg kell gondolni, kit zárunk börtönbe. Ebben a viszonylag szűk merítésben is volt olyan ember, aki közlekedési vétségért ült, és biztosan büntetést érdemelt, de éppen ő jelentette ki, hogy a börtön nem olyan szörnyű hely, és „van az a pénz”, nem is olyan nagy összeg, amiért megkockáztatná az újbóli büntetést. Érdemes megjegyezni, hogy az első börtönbüntetés – amint a kötetben utaltam rá – az esetek többségében korántsem az első bűnelkövetést jelenti: sokan például már korábban is rendszeresen verekedtek, loptak, ennek ellenére a többséget mégsem jellemez szilárd kriminális identitás, és érdemes lenne minden támogatást megadni nekik a bűnözői életmód felhagyását illető szándékhoz.
A munkaerőpiacról nagyon érdekes, az ajánlásaink szempontjából is fontos tanulmány született. Ez olyan kutatótársnak a munkája, aki a kutatás idején egy munkaügyi központban dolgozott. A börtönbe sok, hátrányos társadalmi csoportból származó ember kerül be, akinek eleve nem volt túl jó a munkaerőpiaci esélye, és ezt fejeli meg a börtönstigma.
|
Munka a börtönben (részletek a kutatás interjúiból) „Lemezeket rakok, kenyeret formázok, kenyeret csomagolok, takarítok, meg amit ők adnak, de ezek váltakoznak leginkább. Nem rossz az, jobban megy az idő. Fél napot elvisz egy műszak. Utána kialszom magam, és már a másik fél el is telt.” „Itt a bv-n belül elhelyezkedtem ételosztóként, ez nekem nagyon jól jött, mert anyukám elég rossz anyagi körülmények között van most, így nekem is sokkal könnyebb, meg neki is… Meg az jó, hogy lehet dolgozni, így eltelik az idő.” „Utána kivettek a konyhára, mert kértem a szakképesítésemet, hogy azzal foglalkoztassanak, hát nem tudom. Festő és asztalos a szakmám, a konyhához közöm nem volt, azt se tudtam, hogy mi az üst, most már tudom. 10 hónapot voltam ott, és most vettek ki asztalosnak. (…) Az, hogy kint hasznosítja az ember, az már egy másik kérdés, de általában mindig hasznára válik az embernek, ha több dologhoz is hozzá tud nyúlni.” „Annyiból jó, hogy kijárok dolgozni, hogy van itten kint egy telep. Nincs az ember egésznap bezárva, azért vagyok a szabad levegőn.” (Életkeretek a börtönön innen és túl) |
A börtönben ugyan sokan folytatják általános iskolai tanulmányaikat, de valódi piaci munkalehetőséghez szükséges képzésekben kevesen részesülnek. Vizsgálatunk szerint sem az utógondozói, sem a munkaügyi rendszer nem tud a túlnyomó többségnek hathatós segítséget nyújtani, ugyanakkor a munkából származó jövedelem egyik alapfeltétele lenne a kinti, bűnözés nélküli életnek. Úgy tűnik, rendszerszinten nincs átgondolva, miből él meg holnapután az, aki kijön a börtönből. Szinte a rendszer tolja vissza az embereket a bűnözésbe, hacsak nincs olyan kapcsolathálózatuk, amely segíti átvészelni a kezdeti időszakot. Mert az is kiderült az interjúkból, hogy a munkakeresésben és -találásban, legyen az akár fekete munka (olyan munka szóba sem jöhet, amihez erkölcsi bizonyítványt kérnek), nagy szerepe van a családnak és a baráti körnek. Mindenesetre az egész intézményrendszer működésének jobban kellene a gyakorlatban tükröznie a reintegráció deklarált célját.
A barátokkal szinte megszakad a kapcsolat az interjúk szerint.
A börtön nyilván próbálja monitorozni, hogy kivel tartanak az emberek kapcsolatot. Ez érthető, mert sokan bentről is „húzogatják a szálakat”, de érdemes lenne megvizsgálni az egyes fogvatartottak kapcsolatrendszerét, és jó lenne támogatni (nem pedig korlátozni) a nem bűnözői kapcsolatok fenntartását, mert ez gátolja az elszakadást a kinti élettől. Hiszen amikor kikerül valaki a börtönből, mégiscsak ezek a kapcsolatok segítenek lakni, munkát találni, és érzelmileg is támogatják az illetőt. Még egy rövid, egy-két éves börtönbüntetés után is sokkot jelenthet a visszatérés a való világba, amely gyorsan változik, és sok minden nem úgy van már, mint amikor az elítélt bekerült.
Számos esetben apellálhatnánk arra, hogy az elítélt nem akar többé börtönbe kerülni – a gyereke, a párja miatt. Többen kijelentik, hogy majd szakítanak a rossz barátokkal, és új barátokat keresnek – a kutatás időtartama alatt nem tudtuk megnézni, mennyire válnak hosszabb távon is valóra ezek a szép tervek. De ha nincs munka, nincs pénz, a börtönből kikerülve könnyen visszatérnek abba a körbe, ahol mégiscsak számíthatnak valamire. Azt gondolom azonban, hogy az intézményrendszer viszonylag könnyen segíthetne a nem bűnözői kapcsolatok fenntartásában, esetleg ilyenek építésben. Ehhez hozzájárulhat például a pozitív identitás megerősítése. Ilyen szempontból is nagyon hasznos az egyház, a civil szervezetek megjelenése a börtönben. Az egyház nemcsak értékrendet közvetíthet, hanem kapcsolatokat is teremthet. Ugyanakkor interjúink tanúsága szerint civil szervezetekkel ritkábban találkoznak a fogvatartottak.
Talán nekik nincs is elég szakértelmük a helyzet kezelésére.
Inkább az a baj, hogy még a jó programokat kidolgozó szervezetek is folyton a túlélésért küzdenek az egész szociális szférában, mert túlnyomórészt csak pályázati pénzből tudnak működni. Ez európai szinten is óriási probléma: a finanszírozást egy idő után az államnak kellene átvennie. Például a Váltó-sáv Alapítványnak (http://www.valtosav.hu/) rengeteg jó képzési programja van, reintegrációs programot is kínálnak azok számára, akik kijöttek a börtönből. De még az alaptevékenység fenntartása is egyre nehezebb pályázati pénzből, mert a pályázat mindig az innovációt akarná támogatni. Az évek óta tartó alaptevékenységben viszont már nincs innováció, és normatív támogatás sem jár hozzá.
Bár a tanulmánykötet1 sok ajánlással zárul, szeretném megkérni, említse meg azokat, amelyeket a legfontosabbnak tart.
Úgy gondolom, csak azt szabad börtönbe zárni, aki elkerülhetetlenül oda való. A családdal, a barátokkal való kapcsolattartást mindenképpen könnyíteni kell, és a reintegrációt, az újbóli beilleszkedést fokozatos módon kell elősegíteni. A szabadulás előtt mindenki ismerkedhessen kicsit a külvilággal, mert még egy rövid börtönbüntetés is traumatikus. Az átmenetet sokkal jobban kellene segítenie az intézményrendszernek. Erre elvileg a kutatás adatgyűjtési szakaszának lezárulta után bevezetett új törvényi szabályozás sokkal több lehetőséget ad, tehát a mostani büntetés-végrehajtási rendszer mintha elindult volna ebbe az irányba, de a munkaügyi rendszer még nem, pedig erre nagy szükség van. Nem szabad magukra hagyni ezeket a rettenetesen erőforrás-hiányos embereket.
2016. szeptember
1 Albert Fruzsina (szerk.): Életkeretek a börtönön innen és túl. Szubjektív reszocializációs esélyek. Budapest, MTA TK Szociológiai Intézet, 2015. (Ismertetés)