Kik azok a számik, mi a jojka, értik-e a számik a „jojka-halandzsát”? A kérdésekre Tamás Ildikótól, a Néprajztudományi Intézet munkatársától kaptunk – néha meglepő – válaszokat.

Tamás Ildikó

A számik Észak-Európa peremvidékén élnek, körülbelül 1500–2000 km hosszú és 200–400 km széles területen. Sápmi-t („Számiföld”-et), azaz a számik által lakott sarló alakú térséget ma négy ország (Norvégia, Svédország, Finnország és Oroszország) határai szelik keresztül. Az őshonos kisebbség létszámát Skandináviában kb. 70–100 ezer közé teszik. A 19. századtól a norvég és a svéd kormányzati politika drasztikus eszközök bevetésével próbálta asszimilálni a számikat, egészen a 20. század utolsó harmadáig. Nemcsak társadalmi presztízsveszteségtől, diszkriminációtól kellett tartaniuk a számi identitásukhoz ragaszkodó embereknek. Anyanyelvüket nyilvánosan nem használhatták, és minden, ami a számi léthez kötődött, stigmatizálttá vált. Ez vonatkozott a számik énekes műfajára, a jojkára is, amely immár húsz éve keltette fel a figyelmemet, és vált fő kutatási területemmé. A jojka nemcsak népzenei műfajként izgalmas kutatási terület, hanem a számi társadalomban betöltött központi szerepe miatt is. A számi emberekben ma nagyon erős a legtávolabbi régiókat is összekötő identitástudat, és a 20. század közepétől fokozatosan kiteljesedő etnikai és kulturális revitalizáció törekvéseinek is a jojkahagyomány volt az egyik legfontosabb eszköze.

Nunnaneni látkép lakóházzal és nyári sátorral

A jojka

A jojkát szerteágazó funkciói miatt nehéz röviden meghatározni. Saját kutatásaim alapján azt mondhatom, hogy a számik vokális énekhagyománya magában hordozza a szent és a profán szimbólumok sok jellegzetességét, használati köre pedig jóval meghaladja azt, amit általában a népdalokhoz vagy a szertartási énekekhez kapcsolhatunk. A kommunikáció eszköze, az identitás kifejezője, a szórakozás kelléke, továbbá a számik társadalmát és környezetét is modelláló és értelmező „sémák rendszere”, a tapasztalatok, a világról szerzett ismeretek egyfajta foglalata, amelyben tükröződik és kifejezést nyer a számi világkép. A számik felfogásában a jojka és a jojka alanya között erős összeköttetés, lényegi egyezés van, sosem mondják azt, hogy valakiről vagy valamiről jojkálnak. Tárgyesetben fogalmaznak: valakit vagy valamit jojkálnak (megénekelnek), hiszen a jojka egyfajta zenei megjelenítés, valakinek vagy valaminek a lényétől elválaszthatatlan fogalom. A jojkálás valaha kiterjedt a számik életének minden területére. Jojka által válhatott valaki a közösség tagjává: születésük után a gyermekek rögtön saját jojkát (mánnávuođaluohti-t, azaz ’gyermekkor-jojkát’) kaptak, amely elkísérte őket felnőttkorukig, amikor is megkapták személyjojkájukat. Akinek már volt személyjojkája az válhatott a számi társadalom teljes jogú tagjává. A jojkának nagyon fontos szerepe volt a mindennapi kommunikációban is. Ez a hétköznapi beszédtől nagyon eltérő és különleges hangképzéssel működő közlésforma elsősorban ritmikai-zenei eszközökkel működött, néhány szótagszerű elemtől (paneltől) eltekintve (pl. loi-lo, nu, nun-nuu, go, lei stb.) „valódi” szövegeket alig tartalmazott.

A korai néprajzi gyűjtések idején a jojkák „halandzsaszövegei” olyannyira érdektelenek voltak a kutatók számára, hogy le sem jegyezték őket. A jojkákkal kapcsolatos – elsősorban utazóktól és hittérítőktől származó − tudósítások pedig arra utalnak, hogy a számik környezetében élő finnek, norvégok, svédek és a távolabbról érkező hallgatóság számára nem is tűntek ezek „igazi daloknak”, sokszor madárdalnak, szarvasbőgésnek vagy szélzúgásnak nevezték. A lelkészek pedig az ördög hangjának bélyegezték, ezért a jojkálást minden eszközzel próbálták visszaszorítani. A lutheránus kereszténység 19. század közepén kibontakozott megújulási mozgalmának, a laestadianizmusnak számos követője napjainkban is elutasítandó, démonikus jelenségnek tartja a jojkálást. A jojka műfajával kapcsolatban megnyilvánuló „értetlenség” még a 20. század derekán is tapasztalható volt. Erre Szomjas-Schiffert György is felfigyelt, amikor 1966-ban akadémiai megbízással, Kodály Zoltán buzdítására a finnországi Lappföldre érkezett. A jojka különlegességét ő elsősorban az éneklési technikában látta, a szövegekkel ő sem foglalkozhatott behatóan, mert nem ismerte a számi nyelvet. A PD-kutatásom ezért elsősorban az egyetlen magyarországi jojkaarchívum, a Szomjas-Schiffert-gyűjtés szövegeinek vizsgálatára, rendszerezésére és értelmezésére irányult.

A jojkák „nonszensz” szövegei

Először is felmerül a kérdés, hogy folklórszövegnek tekinthetők-e a beszélt nyelvből kiindulva halandzsának tűnő jojkaszövegek, illetve milyen módszerekkel kutathatók? Szomjas-Schiffertén túl az időben és térben is széles spektrumot felölelő jojkagyűjtemények igazolják, hogy a főként (vagy időnként csak) nonszensz szövegek a továbbadható szöveges hagyomány részét képezik. Ez már önmagában is figyelemre méltó. Néhány néprajzi munkában arra is találunk utalásokat, hogy ezek a kívülállók számára jelentés nélküli szövegek a beavatottak számára kódolt információkat tartalmaztak. Részben ez indokolta, hogy a jojkaszövegeket alkotó „szótagok”, denotatív jelentéssel nem rendelkező szavacskák megnevezésére egy alkalmasabb terminus technicust vezessek be: ezért használom a panel elnevezést. A vizsgálatok kiderítették, hogy a panelekből építkező jojkaszövegek néhány vonatkozásban közelítenek a beszélt nyelvi fordulatokhoz és szabályokhoz, több szempontból azonban teljesen szakítanak azokkal. A folklorisztikai és zenei vizsgálatot nyelvészeti módszerekkel is kiegészítettem, hogy ezekről a kódolt szövegekről, felépítésükről, szabályaikról és lehetséges jelentésükről a lehető legtöbbet megtudjam.

A szövegekben szereplő, nyelvileg felismerhető panelek eredetileg lehetnek a számi szókincs részét képező partikulák, kötőszók, határozószók, segédigék, hangutánzó-hangfestő igealakok, a panelek nagyobb százalékát azonban nyelvileg igen nehezen vagy egyáltalán nem besorolható elemek alkotják. A Szomjas-Schiffert-gyűjtés anyagában egy másik, a beszélt nyelvi szabályoktól való jelentős eltérésre is felfigyeltem: míg a számi nyelvben kizárólag nyíló diftongusok (uo, ie, oa, ea) vannak, a jojkaszövegekben csak záródóak: ou, au, ao. Az is feltűnt, hogy a paneleket felépítő fonémák a beszédhangok hangzóssági rendjében a legelőkelőbb helyeken állnak. Bár az akusztikai tulajdonságok önmagukban nem adhatnak kielégítő magyarázatot a jelenségre, tény, hogy a számik a messzebbre hordó hangokból építik fel a paneleket, (többek között azért) hogy a tundrán nagy távolságokba tudjanak üzenni általuk. Mindezt felerősíti a mély tónusú, gazdag ornamentikát alkalmazó éneklés, amely technikailag hozzájárul ahhoz, hogy a jojkák nagyon messzire elhallatsszanak.

Téli rénszarvasbőr lábbelik egy nunnaneni házban

Számos utalást találhatunk néprajzi/antropológiai munkákban azzal kapcsolatban, hogy a közösségek különböző stratégiákat alkalmaznak ismereteik avatatlanok előli elrejtésében, ez igaz a jojkapanelek esetében is. A kódolt nyelvi üzenetek megfejtésére mégis nehéz példákat találni a szakirodalomban. A jojkákra vonatkozó néprajzi leírásokból általában mindössze annyi derül ki, hogy a kívülállók számára túlságosan tömörített, értelmezhetetlen szövegek az avatottak számára információértékűek (konnotatív jelentéseket hordozhatnak), vagyis a „konkrét” szöveg hiánya ellenére ezeknek a daloknak van közölnivalója a beavatottak számára.

Saját tapasztalataim azt igazolják, hogy minél régebbi egy jojka, annál kevésbé tudják értelmezni a beszélt nyelvitől elkülönülő szövegrészeket, így azok egy részét könnyebben el is hagyják, mivel a közösségi ellenőrzés ezek felett már nincs érvényben, és legtöbbször a dal alanyát sem ismerik, hacsak nem az idősebbek elbeszéléseiből. Ez főleg a személyjojkákra igaz, amelyek a Szomjas-Schiffert-gyűjtésnek közel 80%-át alkotják. A személyjojkák egy-egy konkrét személyhez tartozó, és általa birtokolt zenei „személyigazolványok”, amelyek alanyukkal együtt „élnek” és változnak, konkrét tartalmuk azonban a közösségen kívül állók számára nagyrészt rejtve marad a kódolt szövegegységeknek köszönhetően. A panelek használata, jelentésköre tehát sosem lehetett egységes a számik lakta teljes területen, így egy-egy megállapítás csak egy adott közösség esetében, és bizonyos időkorlátok között lehet érvényes. 

Szomjas-Schiffert anyagából annyi volt tudható, hogy bizonyos szócskák, például a lö, lü antipátiát, a la, no szimpátiát, a jo, go pedig érdektelenséget fejeznek ki. Ezt saját vizsgálataim is igazolták: a pozitív (esetleg semleges) viszonyulást kifejező panelek l, n, a, o és u hangokból építkeznek, pl.: lo, lou, la, nu, és csak a negatív felhangú panelekben találkozunk v, ö és ü hangokkal (pl. lü, lö, löj, vu). A jelentéses szövegrészek segítségével ez utóbbi kategória szépen megrajzolható, hiszen a lü, lö, löj, vu panelek olyan szövegbetéteket kísérnek, mint például Iskkun Iskku görbe lábú; ezek a ragyás fiúk; ez a sérült réntehén – ez a száz legyengült réntehén, vagy: arasznyit sem ad erről az Áslagan-Ánddéról énekelni. Az ö és ü magánhangzókat tartalmazó panelek hangalakja azért keltette fel a figyelmemet, mert ezek a hangok a finn szavakban gyakoriak, a jojkaénekesek anyanyelvéből, az északi számiból azonban teljesen hiányoznak. Bár a finnországi számik általában kétnyelvűek, beszélik a finnt és a számit is, a jojkák nyelve egyértelműen az utóbbi. Úgy tűnik számomra, hogy a negatív attitűd és a finn nyelv jellegzetes hangzását felidéző hangok használatának összefonódásában a két etnikai csoport közötti feszültségek is szerepet játszanak. Az anyanyelvet és az idegen nyelvet szembeállító dichotomizálás következtében a negatív előjelű szemantikai mező speciális, fonetikai szintű megformálást nyert: az idegen magánhangzók a bánat, a szomorúság és a csúfolódás kifejezőeszközei lettek a jojkaszövegekben. Az idegen jelenségek és a rossz/kevésbé jó kategóriák összekapcsolására a számi nyelvben és folklórban számos példával rendelkezünk. A számiban (miként más nyelvekben is) előfordulnak olyan szavak, szóösszetételek, amelyekben a negatív jelenség hordozója egy másik etnikai csoport megnevezése, vagy egy idegen kulturális, gazdasági elem valamilyen speciális többletjelentéssel való telítődése. Ilyen például a rénelnevezésekben előforduló ruošša ‘orosz’ előtag (ruoššagabba ‘albínó rén’, ruoššajielva ‘piszkos színű rén’, ruoššačuoivat ‘túl hosszú szőrű rén’), vagy a svédek, norvégok － a számik által lenézett, silánynak tartott － háziállata a kecske, (számiul gáica, pl. gáiccačoarvi ‘réntehén szabálytalan aganccsal’), amely a szöveg szintjén is előfordul negatív jelentéssel: a számik szerint aki nem tud jojkálni, „úgy énekel, mint a kecske”. Ha az idegen kultúra és a negatív attitűdök összekapcsolódása szemantikailag egyértelműen kimutatható a szavakban és frazémákban, feltételezhető, hogy a legelemibb szinten, a beszédhangokban is megnyilvánulhat.

Nunnaneni útjelző

A 20. század második felétől kezdődően egyre gyakrabban szólaltak meg egymástól távoli területeken élő emberek jojkái a rádióadókon keresztül, majd lemezfelvételeken és koncerteken is nagyon különböző jojkahagyományok váltak elérhetővé. Minden bizonnyal ez is hozzájárult a kis közösségekben működő, kódolt nyelv visszaszorulásához. És persze az is, hogy a korábbi kódok ismerői fokozatosan kihaltak. 

A jojkálás ‒ ennek ellenére ‒ manapság is elsősorban panelek alkalmazásával történik, nem jellemző a szótári jelentéssel bíró szövegek nagyobb mértékű használata. Azonban a közös kód elhalványulása életre hívott egy új prózai szövegműfajt, amely a jojkaelőadás részét képezi, és az éneklés előtt támpontokat ad a hallgatóságnak az előadó szándéka szerinti, közös értelmezés lehetőségéhez. Az énekes elmondja a jojka keletkezésének körülményeit, megnevezi a tárgyát, és kinyilvánítja a hozzá fűződő érzelmeit. Ennek az új szövegműfajnak a létezése és térnyerése a jojkahagyományban a legutolsó terepmunkám felfedezése, részletesebb bemutatására csak további, célirányú adatgyűjtés ad lehetőséget.

A terepmunka és a Szomjas-Schiffert adatbázis

Szomjas-Schiffert György 1966 nyarán érkezett az észak-finnországi kis fa­luba, hogy „archaikus” dallamokra találjon. Bár – előzetes munkaterve alapján nagyobb területre kiterjedő gyűjtést tervezett – Nunnanen a jojkahagyomány olyan gazdag tárházának bizonyult, hogy a terepmunka végül egy ze­nei falumonográfiát eredményezett. Magam is nagy reményekkel indultam 2014 nyarán Nunnanenbe, egyrészt, hogy Szomjas-Schiffert anyagát jobban megérthessem, utánajárjak a még kidolgozatlan kérdéseknek, és nem utolsósorban, hogy saját kutatásaim­hoz további anyagot gyűjthessek. Kíváncsi voltam, mi és hogyan változott közel 50 év alatt, és hogy sikerül-e rátalálnom a három fontos adatközlő leszár­mazottaira. A három legjelentősebb jojkaénekesből kettő, J. Näkkäläjärvi és M. Stoor családtagjaival (Näkkäläjärvi özvegyével és két gyermekével, és Stoor két gyermekével) sikerült megismerkednem, ők voltak kulcsadatközlőkként segítségemre a felmerülő kérdésekkel, és saját eredményeim ellenőrzésével kapcsolatban. Jojkát is sikerült rögzítenem, egyikük meglátva Szomjas-Schiffert könyvében édesapja fotóját és lekottázott jojkáját, örömében jojkát improvizált erről e számára megható meglepetésről. Ez az eset is bizonyítja, hogy a számik körében a jojka napjainkban is nagyon fontos eszköze az érzelmek kifejezésének, és bizonyos esetekben sokkal fontosabb, mint a szavak által működő kommunikáció. E spontán, rögtönzött jojkát saját jojka-gyűjtésem becses darabjának tartom.

Rénszarvas-karámok (Tamás Ildikó felvételei)

Szomjas-Schiffert lappföldi gyűjtése nemzetközi összehasonlításban is több szempontból kiemelkedő. A korábbi gyakorlattól eltérően lejegyzései ábrázolják az ornamentika legapróbb részleteit, és a hangzó anyagot a ciklikus ismétlődések ellenére teljes hosszában lejegyezte. Mindez sokkal pontosabb megfigyelésekre ad lehetőséget, például a jojka mélyszerkezetére, az improvizációra, a variálásra vonatkozóan, illetve a prozódiai vizsgálatok szempontjából is nélkülözhetetlen. Egyetlen probléma a hangzó anyag nehéz kezelhetősége volt. A körülbelül félórás blokkokban digitalizált, sok átfedést mutató hanganyag, és a Szomjas-Schiffert által, a Lapp sámánok énekes hagyománya – Singing Tradition of Lapp Shamans című könyvében publikált 140 db. lejegyzés (Akadémiai kiadó, Budapest, 1996.) összevetése, együttes vizsgálata nem volt megoldott, mivel az egyes kottákhoz tartozó dallamot, mintegy kétórányi anyagban nagyon nehezen lehetett megtalálni, ugyanis a publikált kották és a jojkafelvételek sorrendje teljesen más. Ezért vállalkoztam egy jól kezelhető adatbázis létrehozására, amelybe a már meglévő adatok (kotta és hangzó anyag) szinkronizálásán túl a saját eredményeim egy-egy vonatkozó részletét is beépítettem. Az adatbázis alapanyagául tehát Szomjas-Schiffert kétnyelvű kötetének kottái és az MTA Zenetudományi Intézetének archívumában csak hangzó anyagként (és korlátozottan elérhető) jojkaanyag szolgáltak. Az adatbázis létrehozása során elsősorban a szövegekre, illetve a szöveg és a dallam kapcsolatára koncentráltam. A dallammal kapcsolatos kiegészítéseim kizárólag a mélyszerkezetre vonatkoznak. Sikerült kimutatnom, hogy a 3–5 motívumból építkező jojkákban a motívumok kapcsolódása egységes alapstruktúrák szerint alakul. Bár elméletben nagyon sokféleképpen variálódhatna a motívumok kapcsolódási sorrendje, a valóságban nem ez történik: mindössze néhány alapstruktúra mutatható ki, amelyek egységes grammatika szerint jellemzik a jojkákat. 

Az elemzés fontos adalékokkal szolgál az improvizáció, a tradíció és a stílus kérdésköréhez. A jojkákban általam kimutatott prozódiai anomáliákat is megjelenítem az adatbázisban: a kottákban bekarikázással, a szövegben pedig kiemeléssel jelölöm ezeket, és jelzem a helyes szótagütem és a hangsúly szabályos elhelyezkedését, amelyre szintén nincs példa más archívumi anyagban. 

A halandzsa-kutatás kiterjesztése a magyar folklórra

A folklorisztika a hagyományos módszertani megközelítésében a kutatók többsége a szokatlan vagy jelentés nélküli elemeket és a nyelv más területein nem létező szóalakokat félrehallásból, illetve a szóbeli hagyományozódással járó, többszörös áttételből fakadó szövegromlásként értelmezik. Más esetekben csupán metrikai/ritmikai illetve műfaji/stilisztikai funkcióhoz kötik a nonszensz szövegelemek használatát. Részben ezzel magyarázható, hogy a folklórműfajokban is jelenlévő nonszensz elemekkel, álszavakkal, vagy a nyelvtani anomáliáktól széteső halandzsával alig foglalkozott korábban a folklorisztika. Ez tehát nemcsak a jojkákat, hanem a hasonló magyar folklór-szövegeket is érintő probléma. Mivel a halandzsaszövegek legnagyobb része a gyermekfolklórban található, a vizsgálat alapanyagát elsősorban innen merítettem. Hasonlóan kiemelkedő közege a nonszensznek a futurista költészet, ezért az elemző-összehasonlító vizsgálatba szépirodalmi szövegeket is bevontam.

„A nunneneniek számi viseletbe öltöztettek”

A halandzsa jellegű szövegekben is sikerült kimutatni a formai szabályosságra való törekvést, továbbá a konkrét tartalom „elengedése” mellett az adott szövegcsoportra jellemző stilisztikai megoldásokhoz való ragaszkodást. Ezek a szövegek ugyanúgy öröklődnek nemzedékről nemzedékre, mint az egyéb, „jelentéses” szövegek. A tartalmuktól megfosztott szavak, a fejük tetejére állított mondatok komikus hatást keltenek, ez a halandzsa egyik legfontosabb funkciója. A különböző nyelvek keverése is lehet a nevetés forrása, a makaronizmus mint mulattató, kevert nyelvű verselési forma közismert. A halandzsának vitathatatlanul létezik mágikus funkciója is, amely olyan képzetekhez kapcsolódik, hogy a természetfölötti lényekhez, mágikus cselekvéshez a hétköznapitól eltérő kódrendszerre van szükség. Ezzel részleges összefüggésben beszélhetünk a közösségi funkcióról, hiszen csak a beavatottak birtokolják azt a jellegzetes szókincset és/vagy szóhasználatot, amely egyben megkülönböztető jegyként is működik. A nyelvi játék a halandzsa legösszetettebb funkciója: a tudatos (kreatív) nyelvi újítástól egy nyelvbotlás által beindított diskurzus megtermékenyítő hatásáig sok példát említhetnénk. A gyermekek különösen szeretnek halandzsákat mondogatni, ez része a nyelvi szocializációjuknak is. Játszanak a szavakkal, a hangzással, és különösen érzékenyek a szavak hangalakjának hasonlóságaira és különbözőségeire. Számukra az anyanyelv még nem ismert szavai is halandzsának – plauzibilis jelentésfelhővel felruházott, de szótári jelentéssel nem bíró – minősülhetnek. Máskor pedig szándékosan idéznek elő halandzsát, például a dadogás imitálásával, szövegszó vagy szórész játékos ismételgetésével. A témában még sok kutatnivaló maradt, így szeptembertől a Bolyai János kutatási ösztöndíj keretében folytatom a magyar gyermek- és diákfolklór tanulmányozását, felhasználva a számi jojkahagyomány terén nyert tapasztalataimat.

Projekt: Számi (lapp) folklórszövegek interdiszciplináris vizsgálata - PD 105482

2016. július