Horváth Sándor

A kutatás kiindulópontja elsősorban az volt, hogy Magyarországon a kollaborációt leszűkítették a kommunista korszak ügynök-kérdésére, aminek komoly emlékezetpolitikai okai vannak. Mi ennél tágabb, rétegzettebb kollaboráció-fogalommal dolgozunk, alkalmazva a nemzetközi irodalomban már meghonosodott kooperáció és participáció fogalmát. Az ügynök arcai című tanulmánykötetünkben sokféle nézőpontból vizsgáljuk ezt a kérdést.. A hatalommal együttműködőt nem bűnösnek vagy ártatlannak gondoljuk – nem normatív alapon ítéljük meg –, hanem megpróbáljuk megérteni cselekvésének mozgatórugóit. Emiatt ebbe a kategóriába sorolható lényegében az az ember is, aki kérvényt írt, aki valamit szeretett volna kicsikarni az államtól…

Mindenki…

… aki szeretett volna valamit „elintézni”, ám komoly különbségek vannak az „együttműködések” között. A kollaboráció szóval az a gond, hogy Franciaországban a náci hatalommal való együttműködést értik alatta, és a magyar nyelv átvette ezt a jelentést. Ezért kezdtük el a kutatás során a kooperáció szó használatát, de a közbeszédben annak más a jelentése. Az együttműködés mindig függ a szituációtól, és nemcsak az egyén viselkedésén, hanem a hatalom működésén is múlik. Emiatt a munkánkban nagyon hangsúlyos kérdés, hogy az állambiztonsági iratok hogyan használhatók fel társadalomtörténeti szempontból.

Rengeteg magyar, angol és német nyelvű tanulmányt és számos monográfiát írtak erről a kutatócsoport tagjai az utóbbi néhány évben a kutatás keretében, de készült doktori disszertáció is a kutatáshoz kapcsolódva: Slachta Krisztina munkája, a Stasi és a magyar állambiztonság összehasonlításáról, amely néhány hónapon belül könyvként is megjelenik. Takács Tibor, aki az állambiztonsági levéltárban dolgozik, több monográfiát és egy dokumentumgyűjteményt publikált. Fennmaradtak például olyan önéletírások, amelyekben az ügynökök a tevékenységüket ábrázolják, és az egyik, a kutatás támogatásával készült könyvében Tibor azt vizsgálta, hogyan jelenítik ezt meg a mindennapok szintjén. Hamarosan elkészül két biográfia-monográfia is a kutatásban. Stefano Bottoni Mikó Imre életrajzát írja – egy erdélyi értelmiségi életén keresztül közelíti meg a kollaboráció-kooperáció kérdését. A másikat, egy „hétköznapi ember” életrajzát én írom. Ennek az embernek nem volt magas iskolai végzettsége, sem kiemelkedő szaktudása. 1923-ban született, megélte a 20. századi magyar történelem fordulópontjait. A falu, ahol élete nyolcvan százalékát töltötte, látszólag nem volt fontos hely a politikában, ő mégis harminchárom éven át jelentett a Kádár-féle állambiztonsági szolgálatnak. Emiatt nagyon jól dokumentált az élete. A kutatócsoport tagja Majtényi György is, aki a pártelit és a kollaboráció viszonyát vizsgálta; ehhez kapcsolódva Kádár János mindennapjairól írt monográfiát. Ebben a szférában már kezdünk „kilépni” az állambiztonsági szervezet köréből. Nagyon fontos tudatosítanunk, hogy az „állambiztonságot” a párt felügyelte, és az információk mindig oda kerültek vissza. Ez azt jelenti, hogy a pártelit szerepe éppolyan fontos volt a hatalom kiépülése szempontjából, mint az állambiztonságé.

Hajlamosak lennénk azt hinni, hogy minden az állambiztonsági szervezettől függött.

Sokan gondolják így. A kutatócsoport rendezett egy nemzetközi konferenciát, amelyre több országból hívtunk előadókat, és megnéztük, miért és hogyan került be az ügynökkérdés a diskurzusba az egyes kelet-európai országokban. Kiderült, hogy Magyarországon az ügynök azoknak a politikai vitáknak az eredményeként kapott kitüntetett érdeklődést, amelyek során a pártelitet, a párttagokat kizárták a közös emlékezetből. (Magyarországon 1987-ben érte el a csúcsot a párttagok száma; majdnem egymillió MSZMP-tag volt.) Róluk nem sokat lehetett hallani az elmúlt évtizedekben. Persze, mi, történészek, nem a párttagokat akarjuk megítélni, mert nem bírók vagyunk, hanem a megértést szolgáljuk. A kérdés inkább az, hogy miért nem foglalkozik a történetírás szisztematikusan ezekkel az emberekkel, a motivációikkal; hogyan tudta őket az állam maga mellé állítani; milyen egyéni taktikákkal tudták elérni, amit akartak; hogyan viszonyultak egymáshoz; miként változtak meg az emberi kapcsolataik attól kezdve, hogy beléptek a pártba. Az „ügynökös könyvekkel” szinte Dunát lehet rekeszteni, „párttagos könyv” viszont alig-alig születik.

A nemzetközi kutatásunk egyik blokkja, amelyről angol nyelvű tanulmánykötet is megjelenés alatt van, tágabb kontextusban vizsgálja ezt a kérdést: a párttagokról fennmaradt jegyzőkönyvek alapján hasonlítja össze, hogyan próbálták érvényre juttatni az érdekeiket a párttagok az egyes országokban; hogyan viszonyult ehhez a hatalom; milyen képet alakítottak ki a párttagok egymásról; milyen véleményt formált róluk a társadalom.

A kutatás arra is kitért, hogy Magyarországon és Kelet-Európában meghatározó jelenség a kollektivizálás. Nem csupán azért, mert a „történeti parasztság” ehhez a – mondhatjuk – társadalomtörténeti eseményhez kapcsolódva tűnik el szinte teljesen a történeti színpadról, hanem azért is, mert a kollektivizálás során nagyon sok erőszakról és kollaborációról (kooperációról) is beszélhetünk. Az egyik tanulmánykötetünknek (ezt Kovács Ö. Józseffel szerkesztettük) az volt a fő célkitűzése, hogy – más-más régiókból érkező levéltáros, történészkollégák helyi kutatásai segítségével – megpróbáljuk kimutatni a területi eltéréseket. Nagyon érdekes, hogy nemcsak Magyarországon belül vannak komoly különbségek a kollektivizálás lefolyásában, hanem Kelet-Európában is. Ezért a könyv végén össze is foglaltuk – hiánypótlásként, történészhallgatók számára –, hogy mennyire eltérő ütemben és eredményességgel zajlott a kollektivizálás Kelet-Európában. Lengyelországban például nem ment végbe kollektivizálás, holott a lengyel vezetés hasonló viszonyban állt Moszkvával, mint a magyar, és a lengyelországi politikai áramlatok sem különböztek a magyartól a kollektivizálás idején, 1958 és 1962 között. Az is kiderült a kutatásból, hogy Magyarországon – más országokhoz képest – nagyon gyorsan hajtották végre a kollektivizálást, de volt olyan megye, ahol szinte két-három hét alatt megvalósították, máshol sokkal tovább tartott. Miért? – tettük fel a kérdést.

Nagyon sok válasz született – és ezek mind visszavezetnek bennünket a háború előtti időkbe. Olyan folytonosságok tapinthatók ki, amelyekről nem lehet nem tudomást venni. Így érkezünk el a legfrissebb, Bódy Zsomborral szerkesztett tanulmánykötetünkhöz – 1944/1945: Társadalom a háborúban –, amely azt vizsgálja, milyen társadalomban zajló elemek éltek tovább a háború után, és milyenek nem. Nem azt járjuk körül, hogy 1945 választóvonal-e vagy sem. Ez igen régi, normatív alapú hitvita, amelyet legelőször Bibó István ábrázolt plasztikusan már 1946-ban. A kötet fő kérdése nem az, honnantól számítjuk a diktatúra kiépülését, hanem az, hogy mennyire folytonosak a társadalom reakciói, és hol szakad meg egy-egy folyamat.

Ebben a kötetben, például, több tanulmány azt vizsgálja, hogyan változott meg a háború hatására a lakások megszerzésének, kiutalásának rendszere. Sokan azt gondolnák, hogy a kommunista korszak alakította ki azt a bérlakás-rendszert, amelyben nem piaci eszközöket használnak a lakáshoz jutáshoz, hanem, mondjuk, kérvényeket írnak, vagy lakásfoglaláshoz folyamodnak. Egyáltalán nem így van. Már a háború előtt vagy alatt megszületnek ezek a technikák és hivatali ügyintézési módok. Vannak, akik kinézik a szomszéd lakását, és feljelentik a bérlőjét, mert zsidó vagy ávós – mikor milyen idők járnak. Nincs is nagy távolság a két korszak között, egy ember életében tizenkét év nem is olyan hosszú idő. 1944 és 1956 között csak tizenkét év a különbség. 1944-ben számtalan zsidónak minősített magyar állampolgár lakását vették el lényegében a szomszédaik – és ezt érdemes összevetni az 1956-os lakásfoglalásokkal. Vagy nézzük meg, hogyan lehetett lakást szerezni Budapesten az ötvenes évek elején, amikor a sztahanovisták és a pártelit legfelső tagjai kaphattak csak a kitelepítettek lakásaiból, mert nem volt újlakás-építés. Nem kellett új módszereket kitalálni…

A kötetben egy másik blokk például azt vizsgálja, milyen eszközöket használnak a visszaemlékezésekben a háborút túlélő, traumatizált csoportok (zsidók és kitelepített németek) a trauma ábrázolására, majd kiderül, hogy a kommunista korszakban átélt megrázkódtatások leírására már az elfogadott beszédmódokat alkalmazzák. Mindennek van eredete, ennek a felderítésére szolgál a történetírás.

A mindennapi élet szintjén ez arra emlékeztet, hogy az ötvenes évek elején jórészt a háború előtti tárgyak vettek körül.

A korszakkal foglalkozó történészek óhatatlanul belesimulnak abba az elvárásba, hogy a történetet 1945-ben vagy 1948-ban kezdjék, de ez a legfiatalabb generáció tagjai számára egyáltalán nem egyértelmű: cezúrát éreznek a történetben. Nem is mondom, hogy nagyon sok folyamat nem szakad meg, de például a tárgyi világ átalakulását szintén érdekes lehet megvizsgálni ebből a szempontból.

A kollektivizálás kapcsán a táj átalakulása is felmerül – a kollektivizálást értelmezhetjük úgy is, hogy megváltoznak a tájegységek, megváltozik a gazdálkodási forma. Sőt, a kommunista korszakot is felfoghatjuk egy táj megváltozásaként. Más lesz a környezet: beépítik gyárakkal, módosul a mezőgazdasági terület. Az állattartásban, a növénytermesztésben rengeteg arány eltolódik, például az aprózódás, majd a birtokegyesítés miatt – a földosztástól egészen a kollektivizálásig.

Vannak olyan iparvidékek Magyarországon, ahol halott gyárak tucatjait látjuk az országútról. Mondhatnánk, hogy egy erőszakos politikai beavatkozásnak maradtak itt a lenyomatai – de sokkal árnyaltabban kell gondolkoznunk. Amikor ezek a gyárak megépültek, munkát adtak a környezetükben, és az ott élők ma nagyon magas munkanélküliségi aránytól szenvednek. Ezt a jelenséget hosszú távú fenntarthatósági szempontból is lehetne vizsgálni. A történeti kutatásoknak ez a legfrissebb ága: a legújabb történészgeneráció már a környezet felől közelíti meg a problémát. Mi, a 2000-es évek legelejétől, egyre többen indultunk el a társadalom, a mindennapok gyakorlatának történeti ábrázolása felé – ami mára fontos áramlattá vált a nemzetközi történetírásban, és Magyarországon is egyre nagyobb súllyal jelenik meg. Hasonló játszódik most le a környezettörténet esetében: nem mondom, hogy kiiktatódik a politika, az ipar vagy a társadalom szerepe, de egyre inkább előtérbe kerül a környezet, és rengeteg tehetséges fiatal ezt tartja szem előtt a korszak tanulmányozásakor.

Nemrég beszélgettünk a legújabb kutatásukról, amely a hatalom és az ember közötti viszony egy másik oldalát, a kulturális ellenállást állítja középpontba.

Az ellenállás és a kollaboráció rendkívül szorosan összefügg. Lényegében egy érem két oldala a kettő, de éremről is csak akkor beszélhetünk, ha a társadalmat statikusnak fogjuk fel: ellenállókra és kollaboránsokra osztjuk. A kettő közötti ismeretlen, „szürke zóna” az igazán érdekes kutatási terület. A kollaboránsok között vannak, akik komoly háborús bűnöket követtek el, vagy sortüzekben játszottak szerepet a kommunista korszakban, de a kettő között többmilliós tömeget látunk Magyarországon, Kelet-Európában még nagyobbat. Ezért ér össze a két kutatás.

Ha nem skálán mérjük, hogy ki mennyire volt kollaboráns és ellenálló, akkor sokkal jobban megérthetjük a szerepek változását, akár egyetlen élettörténeten belül is. Azt az embert, akinek az életrajza az NKFI-kutatás keretében készül, háborús bűnösként ítélték el rövid időre egy népbírósági tárgyaláson, 1956-ban pedig munkástanács-tag volt, majd 1957-től jelentéseket írt az állambiztonságnak. Az embereket nem lehet feketén-fehéren megítélni. A történeti kutatásnak talán éppen az adja a szépségét, hogy elszakadhatunk a kliséktől: nem bűnösöket és áldozatokat keresünk, nem valamiféle politikai elvárásoknak kívánunk megfelelni, hanem a forrásokból próbáljuk megérteni, mi miért történt, mert az talán érdekes lehet a kortársainknak is.

Silberer Vera