Beszélgetés Pakucs Jánossal munkáról, innovációról, tanításról és sportról
Sejtettük, hogy nagy fába vágjuk a fejszénket, amikor arra vállalkoztunk, hogy életútinterjút készítünk Pakucs Jánossal, aki egy évtizedig töltötte be a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal mellett működő Innovációs Testület elnöki tisztét, hiszen ha csak és kizárólag az innovációról, az innovációhoz fűződő viszonyáról beszélgettünk volna, az is megtöltött volna jó néhány oldalt. Ennek ellenére úgy gondoltuk, hogy szélesebbre nyitott ablakon tekintünk be Pakucs János életébe, és megpróbáljuk megmutatni az eredmények, az alapított szervezetek, a felelős beosztások mögött álló, fáradhatatlanul alkotó és küzdő embert is.
Az életrajzodat böngészve láttam, hogy Budapesten születtél, de a győri bencésekhez jártál gimnáziumba. Hogyan lett a pesti srácból győri bencés diák?
Nekem sajnos nem adatott meg egy klasszikus értelemben vett szép gyerekkor. A háború idején születtem: édesapámmal 14 éves koromban találkoztam először, amikor hazatért a hadifogságból, a pesti lakásunkat elvették, édesanyámmal Győrbe kerültünk. Jó tanuló voltam, és amikor arról kellett döntenem, hogy az általános iskola után hol folytatom a tanulmányaimat, a győri Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumot választottam, mert úgy gondoltam, hogy ott a legmagasabb a tanítás színvonala. Mindenki le akart beszélni erről a döntésről, mert igazán jó továbbtanulási esélyeik azoknak voltak akkoriban, akik állami gimnáziumban érettségiztek. Én azonban tudtam, hogy mit akarok, bementem a bencésekhez, és kerek perec megmondtam, hogy én ide, és csakis ide szeretnék járni. Látván az elszántságomat, fel is vettek. Édesapám, amint említettem, akkoriban tért haza, édesanyám pedig nagyon beteg volt, úgyhogy csak magamra számíthattam a gimnáziumi évek alatt.
Ekkor már tudtad, hogy műszaki pályára szeretnél lépni?
Csak azt tudtam, hogy mindenképpen szeretnék továbbtanulni, de ennél konkrétabb elképzelés akkor még nem fogalmazódott meg bennem. A bencésektől, amint arra számítani lehetett, senkit sem vettek fel felsőoktatási intézménybe, pedig jelentkeztem én mindenfelé, még a Színművészeti Főiskolára is, operatőrnek, merthogy amatőr fotós voltam, és volt egy saját laboratóriumom is. A Műegyetemen is több körben próbálkoztam, a felvételi vizsgáim minden alkalommal sikeresek voltak, magas pontszámokat értem el, de túljelentkezésre hivatkozva mindig elutasítottak. A harmadik elutasítást követően úgy döntöttem, kezembe veszem a sorsom. Bementem Csűrös Zoltán akkori rektorhoz, elmondtam, milyen eredményeim voltak a felvételi vizsgákon, és megkérdeztem, felvesznek-e engem valaha is az egyetemre, mert ha nem, akkor nem pazarolom tovább az időmet a készülésre. Már folyt a tanítás, amikor megkaptam a miniszteri levelet, hogy felvettek. Hát így lett belőlem villamosmérnök, 1965-ben.
Mi történt az egyetem után, hol helyezkedtél el?
Győrbe mentem dolgozni az ottani állami vállalat villamossági szerelő részlegéhez, amelynek egy év után − több lépcsőben − a vezetőjévé léptettek elő. 1970-ben elhatároztam, hogy visszatérek Budapestre. Pályáztam az ország egyik legnagyobb villamossági szerelő vállalatához, felvettek, sőt, három év után felkértek a műszaki igazgatói feladatok ellátására. Kiderült azonban, hogy egyéb feltételeknek is meg kellett volna felelnem, ezért rövid időn belül az utcára kerültem. Ekkor, nagy nehezen, egy régi barátomon keresztül, az MTA Központi Fizikai Kutatóintézethez kerültem gazdasági ügyintézőnek. És ha már gazdasági ügyekkel foglalkoztam, úgy döntöttem, hogy elvégzem először a Műegyetem gazdasági mérnök képzését, majd a közgazdasági egyetemet is. A diplomámat 1978-ban kaptam kézhez, egy évvel később pedig már a doktori oklevelemet is átvehettem, vállalati szervezés és irányítás szaktudományból. A következő esztendőben 1980-tól az akkor alakult Magyar Szénhidrogénipari Kutató- és Fejlesztő Intézet ügyvezető igazgatója lettem: itt a társaimmal két év alatt létrehoztuk Magyarország legnagyobb ipari kutatóintézetét. Az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt, és ezzel együtt a kutatóintézet megszűnése után, 1990-től, az Olajterv Zrt.-hez kerültem, ahol több mint 25 évig voltam ügyvezető igazgató, miközben a cég többször is átalakult.
A hivatalos, szakmai életutaddal párhuzamosan történt még egy s más. Például 1990-ben megalapítottad a Magyar Innovációs Szövetség (MISZ) jogelődjét. Mindig ott volt benned az innovációra való hajlam, hogy valami újat hozz létre?
Az érdeklődésemhez mindig közel állt az innováció, és nagyon sokat is publikáltam is ebben a témakörben. Úgy éreztem, hogy a kutatás-fejlesztésben nem a pénz hiánya okozza a legnagyobb problémát, hanem a szervezetlenség. Így született meg bennem már a nyolcvanas évek közepétől, a Szervezési Tudományos Társaság főtitkáraként, a gondolat, hogy az innováció iránt érdeklődő cégekből létre kellene hozni egy szövetséget. Felvettem a kapcsolatot 30 olyan vállalattal, amelyet viszonylag jól ismertem, és megalapítottuk a Magyar Innovációs Kamarát. Ebből alakult ki három évvel később nagy országos szervezetként az addigra már több mint 200 tagot számláló Magyar Innovációs Szövetség. Behoztuk a köztudatba az innovációt, mint kifejezést, eseményeket, konferenciákat szerveztünk, és többek között elindítottuk a Magyar Innovációs Nagydíj pályázatot, valamint a 20 év alatti fiatalok részére az Ifjúsági Tudományos és Innovációs Tehetségkutató Versenyt. Az életemet ettől kezdve az innováció szervezése, támogatása, feltételrendszerének alakítása határozza meg.
Mindeközben pedig a BME-n tanítottál.
Igen, ez a harmadik vonal, amelyen futott az életem: 1985-től oktattam a BME-n innovációs menedzsmentet, döntéselméletet, valamint szervezéselméletet. A tanításból nagyon sokat tanultam magam is, hiszen amikor az ember felkészül egy órára, mindennek utána kell néznie, így nekem is tisztában kellett lennem az aktuális vezetéselméleti, szervezéselméleti, vagy akár iparjogvédelmi kérdésekkel. Úgy 70 éves korom körül aztán abba kellett hagynom az okítást, de nagyon szerettem csinálni, és ez is hozzájárult a mai napig tartó szoros kapcsolatomhoz a Műszaki Egyetemmel. 1995-ben alapítottuk az egyetemet és a gazdaságot hídként összekötő Pro Progressio Alapítványt, amelynek keretében többek között fiatal, tehetséges hallgatókat, oktatókat támogatunk, évi 1200-1300 ösztöndíjszerződéssel. Az alapítványt, kuratóriumi elnökként, a mai napig én vezetem, és ez az egyik legkedvesebb tevékenységem.
Behoznék még egy negyedik vonalat is, ez pedig a sport. Mindig is sportoltál, az interjúnk előtt is az uszodában indítottad a napot, úgyhogy mesélj kicsit arról, kérlek, milyen szerepet tölt be az életedben ez a tevékenység.
Ez így igaz, a sport mindig szerves része volt az életemnek, nagyon sokáig versenyszerűen sportoltam, jelenleg pedig veterán versenyzőként folytatom az úszást. A sportpályafutásomat az úszással és az öttusával kezdtem, miután Csáthy Dénes és Magyar Vilmos, két egykori katonatiszt, megalapították az öttusa szakosztályt Győrben. Évtizedekkel később, 1999-ben, a margitszigeti Öttusa Világbajnokság koncepciójának kialakítását és teljes szervezés-lebonyolítását végeztem, ennek eredményeként pedig a Magyar Öttusa Szövetség általános alelnöke, valamint a MOB vezetőségi tagja lettem. Olyannyira részemmé vált ez a sport, hogy még a veterán téli öttusa világbajnokságokon is indultam, és a társaimmal, csapatban, háromszor is nyertünk.
A futást és a lovaglást körülbelül tíz éve hagytam abba, jelenleg már csak a naponta végzett úszás része az életemnek, amint említetted, ma reggel is az uszodában kezdtem. A sízést is egész életemben űztem, tavalyelőtt márciusban döntöttem el, hogy befejezem, mert van egy mondás, hogy a baj mindig az utolsó menetben következik be. Én tehát az utolsó előtti lesiklás után fogtam a síléceket, és beleszúrtam őket a hóba…
Térjünk vissza 1990-be, az Innovációs Kamara megalapításának évébe.
Akkoriban Pungor Ernő, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság legendás elnöke volt a kutatás-fejlesztési terület tárca nélküli minisztere. Ő kijelölt egy 12 szakemberből álló testületet, amelynek én is tagja lettem, és így, együtt teremtettük meg az országban a kutatás-fejlesztés alapjait, valamint kezeltük a Központi Műszaki Fejlesztési Alapban az innováció fejlesztésére koncentrált összes állami forrást.
A kamara megalapításával az volt a célotok, hogy Magyarország egy innovatívabb országgá váljon. Hogyan képzeltétek el ezt a folyamatot?
Szerveztünk például egy háromnapos konferenciát 1991-ben, Pécsett, hogy megvitassuk a műszaki fejlesztés lehetőségeit Magyarországon. Körülbelül 250 fő vett részt rajta, az elhangzott előadások és hozzászólások alapján pedig konkrét javaslatokat tettünk arra, milyen úton kellene haladnia a magyarországi innovációnak. Ezek a konklúziók időtállónak bizonyultak, a mai napig relevánsak. Mi már ekkor megfogalmaztuk többek között azt az igényt, hogy legyen egy innovációért felelős minisztérium, és szülessen törvény az innováció finanszírozásáról.
Nem sokkal ezután, 1992-ben, amint korábban említetted, elindítottátok az Innovációs Nagydíj pályázatot, ezzel megmozgatva a bóbiskoló innovációs közeget.
Több mint 1600-an pályáztak, és az összes pályázat közül körülbelül 270-et minősítettünk innovációnak. Jobbnál jobb cégek kapták meg az elismerést az elmúlt több mint 30 évben, olyan vállalkozások, amelyek működési alapgondolatát a mai napig az innováció adja. Tisztában vannak vele, hogy az innováció nem egy hirtelen jött ötlet, egy semmiből kibontakozó találmány, egy jól sikerült kutatás, egyetlen végig vitt szabadalom, hanem egy hosszú és következetes folyamat. Folyamatosan újabb és újabb eredményeket kell produkálni, ha a cégek innovatívak szeretnének maradni, mert ez az állandó gazdasági növekedésük feltétele Az innováció nem valami elvont dolog, annak minden pillanatban át kell hatnia a cégek teljes működését.
Gyorsan rádöbbentetek az újonnan létrehozott Innovációs Szövetségben, hogy fontos megszólítani a fiatal nemzedékeket is.
Párhuzamosan az Innovációs Nagydíj megalapításával, amely a vállalatok megismertetését és elismerését tűzte ki célul, a tehetséges fiatalok felkutatása is prioritást élvezett nálunk. Egy bécsi üzleti úton találkoztam egy olyan szervezet vezetőjével, amely részt vett az Európai Unióban megrendezett ifjúsági tudományos és innovációs versenyek szervezésében. Rajta keresztül magyar résztvevők is meghívást kaptak az eseményre, és nagyszerűen is szerepeltek. Három évvel később pedig már hivatalosan hívtak meg minket Brüsszelből. Így Magyarországon mi lettünk az első olyan szervezet, amelyik az Európai Unió innovációs intézményrendszerének hivatalosan is részévé vált.
Amint az eddigiekből kiderült, nagyon sok mindennek foglalkoztál, foglalkozol, és számos fontos, általad képviselt ügyről még nem is ejtettünk szót, hiszen a MISZ-en kívül nagyon sok egyéb szervezetnek, alapítványnak voltál az alapító kezdeményezője, vezetője. Hogyan bírtad ezt a rengeteg munkát energiával?
Nekem a munka sosem csak munka volt, hanem szórakozás, hobbi is. Minden napomat meghatározták ezek a projektek. Én minden este kilenc órakor még bőven dolgoztam, akár éjfélig, vagy még tovább. Sosem fogom elfelejteni: egyszer délután 5-kor érkezett egy kérés az akkori főnökömtől, hogy másnap reggelre készítsem el egy tanulmány összefoglalóját. Aznap este színházba mentem a családdal, de sem a főnökömnek, sem a családomnak nem mertem nemet mondani. Úgyhogy a színház után, este 10 órakor álltam neki a feladatnak, és reggel ötig dolgoztam rajta. Úgy voltam vele, ha megkértek rá, megcsinálom.
Jelenleg hogy telnek a napjaid?
Felügyelem az Innovációs Szövetség tevékenységét, itt tiszteletbeli elnök vagyok, és vezetem a Pro Progressio Alapítványt. Itt az ösztöndíjak mellett díjakat is adunk, például a Pécsi Eszter Tanári Díjat, amelyet az első magyar mérnöknőről neveztünk el. Pécsi Eszter többek között Amerikában is dolgozott a múlt század ’60-as éveiben. Manhattanben az összes akkoriban épült felhőkarcoló statikai megalapozását ő végezte el. Erre a díjra természettudományi területen dolgozó középiskolai tanárok pályázhatnak, közülük egy 6-8 fős szakértői bizottság választja ki a legjobbakat, akiknek egymillió forintos összeggel ismerjük el a kiemelkedő munkáját. Mert tudás, tanulás és kiváló szakemberek nélkül nincs innováció, és én ezt minden erőmmel támogatom.
Bognár Károly – Szőllőssy Zsófia