Az ELTE Trefort Ágoston Gyakorló Gimnázium neve évtizedek óta egyet jelent a kiemelkedő oktatási minőséggel és a diákok iránti elhivatottsággal. A rangos iskola nemcsak az eredményeivel, hanem különleges pedagógiai szemléletével is kitűnik: itt a hangsúly nem a versengésen, hanem a fejlődésen, az autonómián és az emberi kapcsolatokon van. Csapodi Zoltán, az iskola igazgatója a Pénzcentrumnak adott interjújában beszélt arról, mitől működik jól egy elit iskola, miért nem feltétlenül a kitűnő tanulók lesznek a legsikeresebbek, hogyan próbálják megőrizni a tanári hivatás presztízsét, és miként alakítja át a mesterséges intelligencia az oktatás mindennapjait.

Pénzcentrum: A Trefort évről évre ott van a legjobb magyar középiskolák között. Mit gondol, mi a sikerük titka?

Csapodi Zoltán:  A Trefort Gimnázium mindig is a legjobbak között volt, könnyelműen azt is mondhatnánk, hogy ma már csak annyi a feladatunk, hogy fenntartsuk az eddigi színvonalat. Én azonban úgy gondolom, hogy ezen mindig lehet, sőt kell is javítani, finomítani. Egyébként az pedig, hogy a legjobbak között épp milyen eredményt ér el az intézmény, az a lista összeállításának szempontrendszerétől is függ.

Iskolánkat 1872-ben alapították azzal a céllal, hogy legyen egy biztonságos, támogató, magas szakmai és pedagógiai színvonalat képviselő gyakorlóhelye az egyetemistáknak, akik tanárokká szeretnék válni. Tehát gimnáziumunk célja már a kezdetektől az volt, hogy olyan közeget teremtsen, ahol nem elmegy az emberek kedve a tanítástól, hanem épp ellenkezőleg: a gyakorlat végére még nagyobb lesz az elhivatottságuk, az elszántságuk és az odafordulásuk a pedagógusi pálya felé.

Miben mások, mint a listán szereplő többi elit középiskola?

Például abban, hogy hatosztályos gimnázium vagyunk. Nálunk egy nagyon tudatos döntés volt az a rendszerváltás után néhány évvel, hogy ne legyen tagozat. Mi azokat az eredményeket, amelyeket a diákokkal bármilyen tantárgyból elérünk, úgy érjük el, hogy nincs kiemelt óraszám. Szerintem ez mindenképp megkülönböztet minket.

Más szempontból viszont ezek az úgynevezett elit iskolák nagyon hasonlítanak egymásra. Olyan családok választják ezeket az iskolákat, akik igényesek és odafigyelnek a gyerekükre, akiknek fontos, hogy mit csinálnak napközben, hogyan tanulnak és mi érdekli őket. Az itt tanuló diákok is hasonlóan motiváltak, mint más hasonló iskolák tanulói. Van bennük egy belső hajtóerő, egy természetes érdeklődés az iskola, a tanítás és a tanárok által kínált lehetőségek iránt.

Hogyan mérik fel a diákok képességeit a felvételi során?

A felvételi, azt kell mondanom, hogy nem könnyű, komoly kihívás a matematika, illetve a magyar írásbeli is, de emiatt jól is szelektál. Ezt nálunk egy speciális beszélgetős felvételi követi, amit a tanáraink vezetnek több bizottságban. Az írásbeli, majd szóbeli vizsgán is bizonyítani kell a képességeket. Mi például már portfóliót is kérünk, és a diákoknak tudniuk kell érvelni, vitatkozni a tanárokkal szemben. Tehát olyan diákokat veszünk fel, akik komplex képességekkel rendelkeznek.

Ugyanakkor a Trefort – és azt hiszem, ez más hasonló iskolákra is igaz – érdekessége mégis az, hogy nem arra vagyunk büszkék, hogy „lefölözzük” a legjobbakat, hanem arra, hogy mi a hozzáadott értéke az iskolának. Vagyis az számít, hogy a diák honnan indul, amikor felvesszük, és hová jut el, mire elballag. A kettő közötti fejlődés mutatja meg igazán az iskola értékét.

Hogy definiálná a sikeres diákot? A felvételi-, az érettségi- és vizsgaeredmények, vagy valami egészen más alapján?

Nem, én ezt egészen másképp látom. Az átlagembernek persze vannak elképzelései arról, mit jelent a siker, de szerintem ez nem pusztán jegyekben vagy vizsgaeredményekben mérhető. Amikor akár a saját generációm tagjaival, volt osztálytársaimmal vagy későbbi generációk diákjaival találkozom – akár 10, 20, 30 vagy 40 év távlatából –, azt látom, hogy nem feltétlenül a kitűnő tanulók lesznek a leginkább sikeresek.

Sokkal inkább azok, akik az itt töltött éveik alatt találnak egy olyan területet, ami igazán érdekli őket, és ehhez találnak kapcsolódási pontokat a tanároknál. Ők azok, akik elkezdenek elmélyedni valamiben, fejlődnek, és ez ad nekik valódi irányt.

Nem az a fontos tehát, hogy valaki minden tantárgyból mindig a maximumot hozza. Természetesen az is szép dolog, és ma inkább azzal küzdenek az elit iskolákban a tanárok, hogy a diákok jelentős része már néhány pontnyi hibánál is elpityeredik, emiatt elégedetlenek magukkal, az iskolával, a tanárral és mindenkit kárhoztatnak. De ez a maximalizmus sem feltétlenül rossz, bizonyos helyzetekben, például a sportban vagy a versenyhelyzetekben kifejezetten hasznos tulajdonság.

Elsősorban az az értékrend számít, amit valaki otthonról hoz, és amit az iskolában talál – és ha ez a kettő harmóniába kerül, és olyan tanárokkal, példaképekkel dolgozik együtt, akik hatással vannak rá, az meghatározó lehet az egész életére. Ezt a fajta fejlődést nem lehet pusztán a sikerrel leírni, hanem egy olyan a boldogság felé vezető értékrenddel, ami nagyon nehezen körülírható. Mi ezt intenzív pedagógiai, osztályfőnöki és segítői munkával próbáljuk megtámogatni.

Emellett fontos a társadalmi értékek átadása is. Például volt nyolc év, amikor a Nemzeti alaptantervben nem szerepelt a társadalomismeret nevű tantárgy – mi azonban abban az időszakban is tanítottuk, mivel úgy gondoljuk, hogy a felnőtt, felelős állampolgári léthez hozzátartozik a társadalmi problémák iránti komoly érzékenység, azok megértése és az ezekkel való tudatos foglalkozás.

Változtatna még valamit a NAT-ban?

Igen, nagyon fontosnak tartanám, hogy gazdasági és pénzügyi ismereteket oktassunk. Megvan az oka annak, hogy miért ódzkodik ettől a magyar tanári társadalom, hiszen gyakran a saját ismereteink, tapasztalataink is nagyon hiányosak ezen a területen. Jómagam a tárgy tankönyvfejlesztőjeként is örülök annak, hogy az új NAT-ban az állampolgári ismeretek nevű tantárgyon keresztül 8. és 12. évfolyamon már kapcsolhatók pénzügyi, gazdasági témák az egyes tananyagokhoz, még ha jóval alacsonyabb szinten is, mint amennyire szerintem szükség lenne.

Ahhoz, hogy Magyarország valóban versenyképes legyen, és vállalkozó szellemű, a gazdasági-pénzügyi kérdésekhez értő emberek kerüljenek ki az iskolákból, sokkal nagyobb hangsúlyt kellene fektetni ezekre a területekre az oktatásban, és az ilyen tantárgyakat nem csak a vonatkozó szakképzésben oktatni, hanem az általános iskolában, és középiskolai szinten is.

Mennyire érzik azt, hogy szabad kezük van a NAT keretein belül?

A NAT egyre inkább korlátozóvá vált az utóbbi években, bizonyos tantárgyaknál pedig már a túlszabályozás lett általános. Ennek ellenére én úgy gondolom, hogy a tanárnak továbbra is megvan a szabadsága. Természetesen oda kell figyelni, hiszen az érettségire, az eredményes vizsgákra fel kell készíteni a diákokat, de a belső szabadság, a szemléletbeli önállóság szerintem továbbra is adott.

Vezetőként én arra bátorítom az igazgatótársaimat és a tanárokat is, hogy úgy neveljenek, olyan témákkal foglalkozzanak, amelyek a saját meggyőződésük szerint helyesek és fontosak.

Ezt nevezzük mi autonómiának. Úgy gondolom, ha egy társadalom autonóm embereket akar nevelni, azt csak autonóm intézmények autonóm tanárai tudják megtenni. Mi pedig büszkék vagyunk arra, hogy egyetemi fenntartású gyakorlóiskolaként a fenntartónktól megkapjuk ezt a szabadságot – és a fenntartó is látja, hogy ezek az iskolák milyen magas színvonalú oktatást képviselnek.

Van olyan tantárgy esetleg, vagy olyan terület, ahol tudatosan kísérleteznek, szándékosan eltérnek a hagyományos tanítási módszerektől?

Szinte minden tantárgyban folyamatosan kísérletezünk. Nagy kihívás például, hogy azok a 11–12. évfolyamos diákokok, akik nem természettudományi irányba szeretnének továbbtanulni, mit kezdjenek a fizika, kémia, biológia órákkal, tudnak-e koncentrálni, vagy egészen máshol jár a gondolatuk, mert már más irányba köteleződtek el. Számukra adott most a Science nevű lehetőség, amelyhez tavaly dolgoztak ki a kollégáim egy teljesen új tartalmat és módszertant. A gyerekek és a tanárok egyaránt nagyon elégedettek voltak, az órákról felvételeket is készítettünk, amelyeket konferencián szeretnénk bemutatni, mert példaértékűnek tartjuk.

Mintaiskola volt a Trefort Gimnázium történelmi elnevezése, mert a vezető tanár a gyakornok vagy tanárjelölt számára egyfajta minta. Ugyanakkor nekem az az elvárásom magam és kollégáim felé is, hogy mindenből legyünk minta, ezért nyitottak vagyunk mindenféle pedagógiai, szakmai, módszertani újításra.

Ez kiterjed a projektoktatástól kezdve a játékok tanórai felhasználásán át odaáig, hogy most intenzíven foglalkozunk a legújabb kihívással, a mesterséges intelligenciával. Már szeptember végére túl voltunk egy háromlépcsős képzésen, amelyet egy volt diákunk biztosított ingyen a tanárok számára a legmagasabb szinten. A cél, hogy a tanárok megtalálják azokat a lehetőségeket, amelyeket szakmailag hasznosítani tudnak, és tudják etikailag értelmezni és megtanítani a diákoknak azt, hogy mik a korlátok, mire kell vigyázni. Ebben a folyamatban a tanárok most kísérleteznek, és az a célunk, hogy szaktárgyakhoz kötődő anyagokkal, illetve kisebb, nyitott konferenciákon mutassuk be, hol tartanak ebben a gondolkodásban.

Erről a képzésről esetleg lehetne többet megtudni?

Igen. Volt egy általános bevezető, amely az alapokat adta, előtte pedig felmértük, hogy ki mennyire foglalkozott már a témával. Van, aki tavaly már használta ezeket a lehetőségeket, vagy a mindennapi gyakorlatban kísérletezik velük. Ezután volt egy képzés, amely inkább a természettudományos tárgyak irányába nyitott, és a tanárok által feltett kérdésekre egyéni segítséggel készült, tehát személyre szabott foglalkozásokat biztosított. Emellett volt egy másik modul, amely inkább a bölcsész tárgyakra és a nyelvekre koncentrált, de mindenki részt vehetett bármelyiken.

A képzés során keletkezett anyagokat a szervező kolléga megosztotta a teljes tantestülettel, így minden érdeklődő nemcsak a saját szakterületét vagy tantárgyát látta, hanem betekintést nyerhetett abba is, hogy a többiek hogyan kísérleteznek, milyen módszereket alkalmaznak, és milyen tapasztalataik születtek.

Érdekes a helyzet, mert a közoktatás alapvetően konzervatív, meglévő értékek és tudás átadására épül. Viszont most olyan módszerek és lehetőségek vannak, amelyek naponta változnak, és a kihívás az, hogy a saját előnyünkre, illetve a diákok javára tudjuk ezeket használni, miközben tisztában vagyunk a korlátokkal és a lehetséges veszélyekkel.

Ha már AI, ennek megjelenése hogyan alakította át a számonkéréseket? Gondolok itt például a beadandókra, van még ilyen?

Van még ilyen, de hogy milyen mértékben, az attól is függ, hogy mennyire őszinte a tanár–diák kapcsolat. Ha a tanár megkérdezi a diákokat, ki hogyan készítette a beadandóját, arra lehet őszinte vagy kevésbé őszinte választ kapni. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy tisztában kell lenni azzal, hogy míg a felnőtt társadalmi réteg számára az AI sok szempontból könnyíti a munkát, a fiatalok esetében viszont komoly veszélyek is rejt, az ha valaki a könnyebb utat választja, és nem a saját agyi pályáit, neurális hálózatait fejleszti.

Ezekkel a kérdésekkel mi is foglalkozunk, és általánosságban azt gondolom, hogy az AI nemcsak az iskolákban, hanem az egyetemi szférában is jelentős változásokat fog hozni a szóbeliség és az írásbeliség terén. Vannak, akik szerint ez előbb-utóbb lecseng, de én úgy látom, hogy hosszú távon komoly hatással lesz a mindennapokra.

Milyen a tanár–diák kapcsolat az iskolában?

Ez bizonyos szempontból legendás itt, mert a Trefortban soha nem volt katedra. Ez ugye szimbolikus jelentőségű: a rendszerváltás után sok helyen elbontották a katedrát, nálunk azonban nem volt rá szükség, mert mindig is közvetlen volt a tanár–diák kapcsolat. 150 évvel ezelőtt ez még botrányosnak számított. Nálunk a tanórán és a tanórán kívül egy olyan tanár-diák viszony van, ami nyilván egyik irányba azért a tiszteletre is alapul, de mégis nagyon közvetlen. Ma már sok iskolában ez természetes, de nálunk ez mindig is így volt.

De Magyarországon a Trefortban volt először igazgatói kezdeményezésre szülői értekezlet, ahol a szülők is hozzászólhattak, tehát nemcsak előadásokat tartott az igazgató, hanem beszélgetések is zajlottak. Nálunk tehát nagyon régi hagyománya van a szülőkkel való együttműködésnek.

Mesélne még erről az együttműködésről?

Már hatodik osztályban tartok tájékoztatókat a szülőknek – nem is egyet –, és ezeken mindig két fontos dolgot szoktam kiemelni. Az egyik, hogy bízzanak meg a tanárokban: ha ránk bízzák a gyermeküket, akkor ténylegesen hagyják is, hogy mi vezessük őt az iskolai életben.

A másik oldalon viszont az irodám ajtaja mindig nyitva áll. Ma is voltak már nálam szülők kérdésekkel. Bár elvárjuk, hogy valamifajta hivatali eljárásrendet is kövessenek – először a tanárt, majd az osztályfőnököt keressék meg –, de bármilyen ügyben közvetlenül is fordulhatnak hozzám.

Minden évben tartok évfolyamszülői értekezleteket, ahol beszámolok az aktuális ügyekről, ami az iskolát meg az adott évfolyamot érinti, és mindig van lehetőség kérdésekre is. Így gyakorlatilag minden évben személyesen találkozom a szülőkkel. Emellett számos iskolai program – például az összművészeti nap, az adventi koncert, a szalagavató – is lehetőséget ad a találkozásra, közös élményekre.

Ez jellemző más iskolákra is, hogy az igazgató szülői értekezletet tart?

Előfordul, igen. Nekem sok jó tapasztalatom van más iskolák vezetőivel. Tizenegy évvel ezelőtt létrehoztam egy igazgatói közösséget, ami azóta is aktívan működik: néhány havonta találkozunk. Ez az ÉGIG, vagyis az Élenjáró Gimnáziumok Igazgatói Grémiuma, amelyet eredetileg a HVG ranglistáján szereplő legjobb állami és egyházi iskolák vezetőiből hívtam össze.

Ez a közösség azóta is egymást segíti, és a közoktatás országos ügyeivel foglalkozunk. A tapasztalatom az, hogy azok az iskolák működnek jól, ahol autonóm gondolkodású, felelősen cselekvő vezetők dolgoznak — és ők jellemzően hasonló szellemben végzik a munkájukat, mint mi.

Visszatérve a szülőkre, mivel szokták önt elsősorban megkeresni?

Ez nagyon sokféle lehet. Előfordul például, hogy az ide járó gyerek testvérét is szeretnék áthozni, mert korábban másik iskolát választottak neki, de később rájöttek, hogy jó lenne, ha a testvérek együtt járhatnának. Gyakran keresnek meg egészségügyi vagy családi problémákkal is, amelyeket fontosnak tartanak megosztani velem, hogy tudjak róluk, illetve kérik a segítségemet vagy az együttműködést. Ezek általában számomra is a legmegrendítőbb beszélgetések, és boldog vagyok, ha segíteni tudok. Természetesen előfordulnak olyan helyzetek is, amikor családon belüli, vagy esetenként tanárokkal kapcsolatos konfliktusokban kérik az igazgató közvetítését vagy támogatását.

Mennyire nehéz megtartani a jó tanárokkal?

Mostanra ez a helyzet sokat javult a két éve elindult béremelési és felzárkóztatási programnak köszönhetően. Korábban leginkább a közösség, a szakmai kihívások és a pedagógusi elköteleződés tartotta itt a tanárokat. Ma már azt gondolom, hogy a kollégák is jobban érzik magukat anyagilag, az, hogy ez az uniós és kormányzati megállapodáson alapuló bérfelzárkóztatás további öt évig garantált, komoly biztonságot ad.

A tanári fizetések mára elérték a diplomás átlagbér 80 százalékát – ami bár alapvetőnek tűnhet, mégis óriási előrelépés az elmúlt évtizedekhez képest. Amikor több mint harminc éve ezt a hivatást választottam, tudni kellett, hogy ez nem a legjobban fizetett pálya lesz. Most azonban sokkal stabilabb perspektívát látok.

Ezt az is mutatja, hogy mint tanárképző intézmény, érzékeljük a növekvő érdeklődést a pedagóguspálya iránt: egyre több jelentkező van, és érkeznek hozzám kéretlen álláskereső levelek is – olyanoktól, akik akkor is szeretnének nálunk tanítani, ha éppen nincs meghirdetett pozíciónk. Ez néhány évvel ezelőtt egyáltalán nem volt jellemző.

Mi a legfontosabb szempont a tanároknál a már említett autonómia mellett?

Igazgatóként még a legelső pályázatomnál két alapelvet fogalmaztam meg. Az egyik, hogy aki nálunk tanít, az hozza ki magából a maximumot. A másik pedig, hogy ha valamilyen okból – például nyugdíjba vonulás vagy más váltás miatt – új kollégát kell keresni, az én felelősségem megtalálni a lehető legjobb embert. Ez komoly szakmai és emberi felelősséget jelent.

Egy körülbelül 70 fős tantestületben természetes, hogy van némi fluktuáció, de mindig örülök, ha ez időben rendeződik és megtaláljuk azokat a kollégákat, akik legjobban illeszkednek a tantestületbe.

Számunkra nemcsak a tehetség és a szakmai felkészültség fontos, hanem az is, hogy az illető be tudjon illeszkedni a közösségbe, és egy olyan értékrendben tudjon dolgozni, aminek itt nagyon nagy hagyományai vannak.

Egy igazgató hogy tudja azt megoldani, ha egy kiváló szaktudású, de valami másban problémás tanárral kell együtt dolgozni?

A kollégák sokat beszélgetnek egymással, emellett a diákok egyfajta egységben látják az iskolát, így ha valaki ebből a közegből kilóg, azt ők is érzékelik, és mivel nálunk a diákokat arra neveljük, hogy bátran vállalják a véleményüket, előfordul, hogy tőlük is érkezik visszajelzés.

Minden évben szervezünk tanári értékelést is, amelynek eredményeit munkaközösségi szinten is átbeszéljük, illetve a tanárok többsége év végén a diákjaival is megbeszéli, hogy mi az, amit jól csinált, min szeretne változtatni, illetve ha valamit a diákok félreértettek, azt is tisztázzák.

Milyen szerepe van a diákönkormányzatnak az iskola mindennapjaiban?

Az utóbbi években sokat változott jó irányba a diákönkormányzat működése. Néhány éve például „pártok” indulnak, természetesen vigyázva arra, hogy semmilyen politikai áthallás ne legyen, és ez felrázta egy picit a diákok érdeklődését. Nem egy-egy diák jelentkezik elnöknek vagy elnökhelyettesnek, hanem csapatok állnak össze, akik közösen dolgoznak, megosztják egymás között a feladatokat, portfóliókat.

A diákönkormányzati tagok rendszeresen tárgyalnak az igazgatóval, konkrét elképzeléseik és vállalásaik vannak, amelyeket a diáktársaik számon is kérhetnek rajtuk. Nyilván elsődlegesen tanulni járnak ide a diákok, de én kiemelten fontosnak tartom, hogy a diákok állampolgári kompetenciái is fejlődjenek. Minden alkalmat, amikor a diákokkal vagy képviselőikkel – akár egy osztállyal, akár a DÖK tagjaival – beszélgethetek, azt nagyon élvezem.

Ön szerint miben kellene az iskolának elsősorban fejlődnie?

Tavaly azon dolgoztunk, és ezt a programot tovább is visszük, hogy erősítsük a tanári közösség szálait. Nálunk kabinetrendszer működik, tehát nincs egy közös, nagy tanári, emiatt egy-egy szak tanárai sokkal szorosabb kapcsolatban állnak egymással, viszont a tantestületen átívelő kapcsolatok kevésbé voltak erősek.

Az elmúlt évben éppen ezen dolgoztunk, és a teljesítményértékelés egyik igazgatói elvárása az volt, hogy mindenki tegyen valamit a közösségért. És ez nagyon sokat fejlődött, de nyilván ez egy olyan dolog, amelyért folyamatosan dolgozni kell.

Vannak most zajló vagy tervezett infrastrukturális fejlesztéseik?

Mivel mi a belvárosban működünk, elég korlátozottak a lehetőségeink, ezért nagyon örülök annak, hogy az elmúlt években a fővárossal és az állammal együttműködve sikerült megszereznünk egy elhagyott, szomszédos iskolaépületet. Itt olyan dolgokat tudunk megvalósítani, amikre korábban a hely hiánya miatt nem volt lehetőség. Például minden évben tanítunk táncot – három évig néptáncot, három évig társastáncot –, és most már ehhez is ki tudtunk alakítani egy alkalmas teret. Emellett szeretnénk foglalkozni az űrkutatástól kezdve művészeti tevékenységeken át sok olyan területtel, amik bizonyos szempontból térigényesek, és ezekre is most jobban van lehetőségünk.

Másrészt van egy komoly projektünk is, amin már évek óta dolgozunk kormányzati és önkormányzati segítséggel. A közelünkben, a Puskin utcában van a belváros talán utolsó üres nagy telke, ahol szeretnék egy közösségi sportcsarnokot létrehozni. Ez nemcsak az ELTE és a Pázmány egyetemi hallgatói, illetve a Trefort diákjainak lenne hasznos, hanem a tágabb környék, Józsefváros lakossága számára is. Ezt már 10 éve szeretnék megvalósítani, és remélem, hogy előbb-utóbb létrejöhet ez a projekt. Ehhez nyilván állami segítségre szükség van, de én is igyekszem a saját eszközeimmel dolgozni az ügyön.

Azt gondolom, ha sok időt, energiát tesz bele az ember, akkor általában a céljait meg tudja valósítani. Így valósulhatott meg idén az úgynevezett iskolautca projektünk a Józsefvárosi Önkormányzattal együttműködésben, ami egy sokkal biztonságosabb, esztétikusabb környezetet jelent most a Trefort Gimnázium tanulói számára, de azt gondolom, hogy a környék lakossága számára is.

Tetszik a diákoknak?

Nagyon. Magam is meglepődéssel tapasztaltam, hogy ilyen szinten kitelepülnek beszélgetésekre, étkezésre, vagy bármilyen fajta diskurzusra, és hogy ténylegesen élet költözik a helybe. A környék lakosai, és az egyetemisták szintén használják.

Itt volt az évnyitó is, ugye?

És itt volt az évnyitó, ami egészen különlegesre sikerült, mert az önkormányzati vezetés és az egyetemi vezetés is jelen volt, valamint olyan partnerek is, mint például a szülők, akik nagyon sokat segítenek nekünk. Nagyon hálás vagyok azért, hogy az olyan célokat, amelyekhez a saját erőforrásaink nem elegendőek, évente szülői támogatásból meg tudjuk valósítani.

Terveznek még valami hasonlót?

Folyamatosan tervezünk. Jelenleg különösen aktuális egy olyan projekt, amely az űrkutatáshoz kapcsolódik: szeretnénk, ha a Trefort a Kárpát-medencei, sőt akár nemzetközi versenyek központjává válna. Ehhez számos szakmai, kormányzati és iskolai partnerrel működünk együtt, a saját tanáraink tudására és a diákok motivációjára, lelkesedésére, innovációjára építve. De sok más célunk is van, például a közösségi terek és a mozgásos lehetőségek bővítése, de számos szakmai téma is.

Azt gondolom, hogy az egyik legfontosabb feladatom vezetőként, hogy innovatív legyek, hogy a magyarokra híresen jellemző innovatív gondolkodást a hétköznapokban mutassam meg, és hogy példát mutassak a kollégáim és a diákok számára abba, hogy hogyan lehet egy ötletet elvinni egészen a megvalósulásig.

Bár a gépmere napi szinten 100–150 e-mail érkezik, számomra sokkal fontosabbak azok a projektek, amelyeket a kollégákkal közösen dolgozunk ki és viszünk végig. Jelenleg például egy családi életre nevelési projekten 15 kolléga dolgozik komoly képzés keretében. Megújítjuk az iskolai közösségi szolgálatot, és kapcsolatot keresünk a régi diákokkal is.

Tavaly kiadtunk egy egészen különleges, országos szinten teljesen egyedi kötetet A Trefort szellemisége címmel, amiben pont ezt az ívet, az iskola szellemiségének 150 éves történetét próbálta egy kollégám összefoglalni. Idén pedig az NKFIH támogatásával hat új könyvet adunk ki, köztük a saját tanáraink tapasztalatait összegző köteteket drámapedagógiai, játékos foglalkozások, énekes témák és nyelvi projektek terén, hogy ezt a tudást a szélesebb nyilvánossággal is megoszthassuk.

Áttérve a közoktatásra, ön szerint ott milyen változtatásokra lenne szükség?

Én biztosan bíznék a tanárok motivációjában és innovatív erejében, ezért nagyobb szabadságot adnék nekik. Nem vagyok a korlátok vagy a szabályozottság teljes ellenzője, a túl nagy szabadság valóban vezethet rendezetlenséghez. De a saját több évtizedes tanári tapasztalatomat és kollégáim munkáját látva úgy gondolom, hogy ha van egy innováció, egy ötlet, akkor azt segíteni kell megvalósítani, ez a dolga egy vezetőnek, és azt gondolom, hogy ez dolga egy közoktatás irányításnak is, hogy lehetőségeket biztosítson.

Például nagyon fontosnak tartom, hogy a tanárok továbbképzése személyes kapcsolódásra épüljön. A legutóbbi reform inkább online képzésekre épít, ami szakmailag hasznos lehet, de a valódi gondolatcsere, az inspiráló beszélgetések a kávészünetekben történnek, és ez az online térben nem valósul meg.

A mai világban a kommunikáció sokszor az online, meg közösségi médiás térben zajlik, de én ezt abszolút nem tartom jó iránynak. Nyilván praktikus, bizonyos folyamatokat egyszerűvé tesz, és lehet is egyeztetéseket online térben folytatni, de érdemi beszélgetés mindig a két vagy több embernek a személyes kapcsolatán épül ki. Tehát amiben változtatnék, az az, hogy sok lehetőséget adnék a tanároknak a személyes kapcsolódásra és a tapasztalhatok, jó gyakorlatok megosztására.

Sokszor éri az a kritika a magyar oktatási rendszert, hogy a magolásra és a lexikális tudásra épít. Mennyiben sikerült ezt az önök iskolájában meghaladni?

Igyekszünk, de azért majdnem minden tárgyból valamifajta tárgyi tudásra szükség van. Ezért egy európai vagy magyarországi iskola sokszor hagyományosnak tekinthető: beszélni, vitatkozni csak valamilyen tudásra alapozva lehet. Ugyanakkor mi nagyon nyitottak vagyunk minden új módszerre. A nyelvoktatásban, földrajzban és sok más tantárgyban ma már gyakorlatilag mindenhol beépül a projektalapú oktatás, de például a dráma tanítás módszereit vagy játékos elemeket is alkalmazunk.

Mivel gyakorlóiskola vagyunk, évente 100–200 tanárjelölt fordul meg nálunk, így a diákok nemcsak a saját 10–12 tanárukkal találkoznak, hanem akár tucatnyi más tanárjelölttel is egy fél év alatt. Ennek köszönhetően a diákok megtanulnak alkalmazkodni különböző személyiségekhez, a tanáraink pedig soha nem szürkülnek bele a megszokott rutinba, hiszen mindig érkezik új nemzedék, új ötletekkel, módszerekkel és szemlélettel. Ez a nagyon izgalmas és folyamatos együttműködés biztosítja, hogy az iskola mindig képes megújulni, és nyitott maradni az aktuális kihívásokra.

A mobilok elkobzása milyen változásokat hozott az iskola életébe?

Megmondom őszintén, bár meglepetésként érte a rendszert ez az új szabályozás, de én abszolút egyet tudtam érteni. A mobilok túlzottan beszivárogtak a középiskolai mindennapokba, miközben a szünetek arra valók, hogy levegőt vegyünk, mozogjunk és egy kicsit kikapcsoljunk. A mobilhasználat ezt jelentősen beszűkítette és korlátozta.

Most ehhez igyekszünk eszközöket biztosítani: csocsóasztalokat vettünk, és például tegnap reggel az első órán láttam, hogy a fiúk egy körben játszottak, kockáztak, és nagyon megörültem. Végre nem a telefonjukat nyomkodják, hanem aktív, kreatív tevékenységeket keresnek: amőbát, beszélgetést, mozgást, focit az udvaron. Ezekre óriási szükség van.

Ez a váratlan és szigorú szabályozás szerintem újragondolásra késztette az iskolákat a mobiltelefonok szerepéről, de fontos hangsúlyozni, hogy ez egy korlátozott időszakra vonatkozik, miközben a mobiltelefon gyakorlatilag éjjel-nappal meghatározza minden másodpercünket sokszor. A szabályozás mellett én a szemléletformálást tartom fontosnak. Nem vagyok büntetéspárti, a meggyőzésben hiszek: szeretnénk, ha a diákok megtanulnák önmagukat korlátozni, nemcsak az iskolában, hanem a mindennapjaikban is.

Korábban az órákon használták a telefont?

Órákon eddig is előfordult a telefon használata a tanár engedélyével, és most is biztosítunk erre lehetőséget. Különösen a felsőbb évfolyamokban, ahol a diákok már komoly anyagokat tárolnak saját digitális felületeiken, teljesen természetes, hogy tabletet, laptopot vagy akár telefont használnak az érettségire való felkészüléshez, anyagok tárolására, követésére vagy hiányzás esetén a pótlásra.

Mindezt korlátozott és ellenőrzött körülmények között biztosítjuk, mégis azt gondolom, hogy arra mindenkinek figyelnie kell, hogy ne egész nap egy képernyőt bámuljon és minden információt onnan akarjon megszerezni.

Beszélgetésünk elején említette, hogy az iskolában nincs tagozat. Nem is lehet választani később?

De, tizedikben lehet választani, sőt, országosan szerintem egyedülálló módon – az első igazgatói programom fontos elemeként – nem csak két tantárgyat lehet választani, hanem lehetővé tesszük a 3. és 4. fakultációs tárgy választását is. Ez egyrészt támogatja a nyelvoktatást, másrészt speciális tárgyaknak – például média vagy művészet – is ad lehetőséget. Harmadrészt, ha egy diák érdeklődése megváltozna, az új tárgyba való bekapcsolódás könnyebb, nem kell nulláról kezdenie a tanulást. Ennek persze az az ára, hogy előfordulhat, hogy már többet dolgozik, mint a szülei, mert adott esetben 38-40 órát tölt tanórai keretek között, és akkor még nem számoltam a szakköröket és az egyéb elfoglaltságokat.

Gyakran előfordul, hogy valaki nem kettőt választ, hanem többet? 

Igen.

Nem nehéz egy ilyen órarendben mindent összeegyeztetni?

Addigra a diákok már megtanulják beosztani az idejüket, de a tizenegyedikes év eleji szülőin mindig felhívom erre a figyelmet. Az iskolának ez nem jelent különösebb nehézséget: a tanárok maguktól is szeretnek sokat nyújtani, másrészt a fenntartó biztosítja nekünk ezeket a lehetőségeket. A diákok pedig láthatóan nagyon élnek ezzel a lehetőséggel.

Természetesen négy fakultációs tárgy választásához már külön igazgatói engedély kell, de minden ilyen döntés az osztályfőnök támogatásával történik. Nyilván kevesebben vállalják ezt a maximális terhelést. 

Milyen tárgyak a legnépszerűbbek fakultációválasztáskor?

Nagyon érdekes, hogy vannak bizonyos trendek, amelyek 5-10 évente változnak, de most újból erős a matematika, illetve a történelem iránti érdeklődés. Nálunk hagyományosan nagyon magas szintű a természettudományos tárgyak oktatása is: minden évben átlagosan tíz diákunk megy orvosi egyetemre, ahova gyakorlatilag a mai napig a legnehezebb bejutni. 

Illetve a nyelvoktatást tudjuk megsegíteni délutáni foglalkozásokkal, például német nyelvből egynyelvű vizsgát szervez maga az iskola, és 35-40 diák tesz felsőfokú vizsgát éves szinten, de angolból is körülbelül hasonló mennyiségű eredményünk van.

Én igazgatóként azt várom el, hogy a diákok itt a hat év alatt ténylegesen két nyelvből legalább közép- de inkább felsőfokú szintre jussanak el.

Ez azért is fontos, mert itt még ingyenesen juthatnak ehhez a lehetőséghez, míg később ez már jelentős anyagi ráfordítással járna.

És ezt teljesítik is?

Alapvetően igen, ebbe az irányba haladunk. Sőt, évek óta lehetőséget biztosítunk egy harmadik nyelv választására is szakkör formájában. Ennek keretében tanítottunk már japánt, koreait és olaszt is.

Amikor fakultációt választanak a diákok, vannak szokatlan párosítások? Nem a hagyományos biológia-kémia vagy matek-fizika?

Ritkán, de igen, előfordul – ez általában némi bizonytalanságot tükröz a pályaválasztásban. És bár az egyetemek számos szakára többféle emelt szintű érettségivel is be lehet jutni, de a diákokat az orientálja leginkább, hogy milyen tudásanyagra lesz majd szükségük az adott egyetemen.

Aminek örülök, hogy mi gyakorlatilag minden nap kínálunk művészeti foglalkozásokat, nagy létszámú énekkarunk működik. Emellett a mindennapos testnevelést is fontosnak tartom.

Úgyhogy itt a gyerekek jól érzik magukat. Egy kicsit tréfásan az évnyitón úgy fogalmaztam: a diákok számára az iskola már nem a „második otthon”, hanem az első. Persze idézőjelben, de valóban sokan nem sietnek haza, mert itt jól érzik magukat. Természetesen örülök annak is, ha nagyon jó a szülő–gyermek kapcsolat, de azt látni kell, hogy a szülők sokat dolgoznak, és ha az iskola tartalmas programokat kínál, természetes, hogy a kötelező 6-7 órán kívül is még szívesen marad egy kortársi közösségben.

Hány százalékban tanulnak tovább a diákok?

Gyakorlatilag száz százalékban. Persze ma már az elit iskolákban is előfordult, hogy valaki úgy dönt, hogy kivesz egy évet, természetesen a családjával egyeztetve. Ilyen esetből azonban legfeljebb egy-kettő akad évente.

Számomra az a fontos, hogy minden diák a számára legmegfelelőbb helyre jusson be.

Nem az a kérdés, hogy felveszik-e őket, hanem az, hogy az első helyen megjelölt egyetemre kerülhessenek be. Emellett nagyon fontos üzenetnek tartom, hogy alapvetően próbáljanak meg itthon maradni. Társadalmi és családi szempontból is azt gondolom, hogy az a jobb, ha itthon maradnak és itthon próbálnak boldogulni, és az itthoni társadalomhoz tesznek hozzá.

Melyik egyetemre, melyik szakokra jelentkeznek elsősorban?

Műegyetem érdekes módon a legnépszerűbb, a már említett orvosi egyetem, a Corvinus, az anyaintézményünk, az ELTE pedig kiemelten. Az ELTE nagyon sokszínű képzést nyújt, és bátran merjük is ajánlani a képzéseit. Persze előfordul, hogy valaki művészeti, vagy vidéki egyetemet választ, idén is volt ilyen, hogy valaki rendezői szakra Egerben talált megfelelő képzést.

Mit üzenne azoknak a diákoknak, akik ide szeretnének felvételizni?

Lelkesíteném őket, hogy ne ijedjenek meg a kihívásoktól, ne stresszeljék túl ezt a folyamatot, de mégis vegyék komolyan magukat és a készülést is, és mutassák meg a tanárainknak a felvételi eljárás folyamán, hogy idevalók.

Forrás: penzcentrum.hu