 |
| Bakó Boglárka |
A faluban, ahol a kárpáti cigányok élnek, a „tisztaság”, a „munka” és az „alkalmazkodás” volt az három kategória, amellyel a hatóságok a hatvanas évektől kezdve minősítették a falubeli cigány családokat. Ugyanez a három kategória lett az, amellyel a századfordulón és a 21. században is kategorizálták a településen élő cigány családokat. A megbélyegzés változatlan maradt és egyértelmű volt. Maga a cigányság kategóriája lett az, ami ennek alapját adta. A cigányok, akikről úgy tartották a többségi társadalom sztereotípiái, hogy „koszosak”, „lusták” és „együttélésre képtelenek”.
A Pest megyei kárpáti cigány közösség olyan cigány csoport, amely alkalmazkodott a többségi társadalom elvárásaihoz. Deklaráltan ők lettek a környék „jó cigányai”, amennyiben összehasonlított őket a szomszéd településen élő roma és szintó közösségekkel, sőt akkor is, ha „a cigányokkal” vetették őket össze. Pozitív jellemzésük alapja az őket körülvevő többségi társadalomban az volt, hogy ők „rendesek” (tiszták), „dolgoznak” (becsületesek) és „alkalmazkodóak” (nincs velük baj). Ezt a többségi társadalom velük kapcsolatba kerülő hivatalnokai is hangsúlyozták.
 |
| A házimunka – cigánylecsó gyúrt tésztájának készítése |
Annak oka, hogy a többségi társadalom elfogadta és elismerte a kárpáti cigányokat, a közösség hagyományos szegkovács munkája volt. Már az ötvenes-hatvanas években sikeresen adaptálták foglalkozásukat a szocialista munka világába. Az állam elismeréssel fordult „cigány” munkájuk felé, és Szegkovács Szövetkezetet alapítottak számukra. A róluk felvett helyi adatok hangsúlyozták, hogy ebben a közösségben a munkaképes nők és férfiak közel „100%-ban dolgoztak”, nem voltak köztük „csavargó” vagy „vándorló” egyének. A szegkovács szakma ellehetetlenülésével gond nélkül váltottak; a szocializmus éveiben a gyári munkások száma megtöbbszöröződött körükben, később kőfaragó és építőbrigádjaik is sikeresen működtek. A rendszerváltás munkanélküli éveiben a férfiak a szürke és a feketegazdaságban helyezkedtek el, a nők állami munkahelyek takarítói állásaiban versenyeztek a határon túli magyarokkal. Törekvésük a munkavégzésre közismert volt az őket körülvevő többségi társadalomban. Ezt nemcsak a velük kapcsolatba kerülő nem cigányok, hanem maga a közösség is megfogalmazta és folyamatosan verbalizálta a külvilág felé. A kárpáti cigányok mindennapi életvitelükben nem különböztek a munkások rétegétől.
A szegkovács cigányok – habár ugyanabba a telepi világba kényszerítették közösségük egy részét – mégis az elvárásokhoz (védőnői, egészségügyi szolgálat) való alkalmazkodással ellensúlyozni tudták a „koszos” cigány sztereotípiáját. Bár a hatvanas-hetvenes években csoportjukat „fejlődő” és „elmaradott” cigányokra osztotta a hivatalos helyi hatalom, még az utóbbi csoportnál is kiemelték törekvésüket a változtatásra. Ez lehetett az oka, hogy kivették őket a kényszermosdatás kényszere alól, annak a kárpáti cigányokra nézvést „megalázónak” tartott hatása miatt. A hatalom birtokosai hangsúlyozták, hogy itt már a változás, a „fejlődés” útjára lépett cigányok élnek.
 |
| Az ünnep – egy ballagási ünnepségre való készülés öröme |
A közösség hivatalos megítélése is kiemelte tehát, hogy a kárpáti cigányok „alkalmazkodóak”, „dolgoznak” és „tiszták”. Úgy tűnt, mintha a romák/cigányok legfőbb stigmái – mint a munkakerülés, a kosz és az együttélésre képtelenség – a kárpáti cigányokat nem érintették volna. Mintha a romungrok adaptálódási kísérletei sikeresek lettek volna. Mintha a kárpáti cigányokat „befogadta volna” – értékelve igyekezetüket – a többségi társadalom. Képük egyértelműen egy, az asszimiláció útjára lépett cigány csoport képét mutatta, mely cigány jellegzetességének „elvesztésével” már egyre kevésbé jelent meg a velük kapcsolatba kerülő hivatalos szervek leírásában, „cigányként”.
A falubeli romungro cigányok kívülről látható életvitelükkel is a többségi normákhoz való alkalmazkodásukat hangsúlyozták. Öltözködésükkel, viselkedésükkel beleolvadtak az őket körülvevő, falusi, nem cigány világba. Gyakorlatuk, stratégiájuk volt arra nézvést, hogy hogyan tudnak megélni egy olyan társadalomban, ahol a bőrükön hordott stigma folyamatosan előítéleteket gerjeszthet. A kárpáti cigányok elfogadták a fennálló hierarchikus rendszert, nem ágáltak annak igaztalan volta ellen, nem kerestek kiutakat belőle, sőt átvéve sztereotipikus gondolkodását a „jó” és a „rossz” cigányokról, elhelyezték önmagukat abban a csoportban, amit a többségi társadalom még mindig jobban elfogadott, mint a másikat.
A kárpáti cigány közösség tagjai így a hétköznapokban eltűnve élhettek. A cigány családok igyekeztek kívülről látható életvitelükkel minél kevesebb feltűnést okozni, beolvadtak a nem cigány világba. Ám ez nem azt jelentette, hogy nem vállalták identitásukat a hétköznapokban, csupán azt, hogy vagy hangsúlyozva cáfolták a cigányokról szóló előítéleteket vagy háttérbe vonulva igyekeztek elrejteni azt.
A „jó cigányság” előnnyel járt számukra, hiszen egyrészt az „ellenőrző hatalom” lassan elfordította róluk a szemét, inkább olyan közösségeket figyelve, akikkel „több probléma” volt. Alkalmazkodásuk másik előnye a pénzkereset lett. A munkával és alkalmazkodással megszerzett pénz „szabaddá” és „függetlenné” tette a cigányokat a nem cigány világtól.
Azzal, hogy az ellenőrző hatalom ellenőrzése lazult, olyan idő és tér keletkezett a közösség számára, ami csak az ő idejük lett, ami térben távol esett a nem cigány világtól és ahova csak azokat ereszthették be közülük, akiknek „jó szándékáról” és „hasznáról” már korábban megbizonyosodhattak. Ez a tér és idő lett az, ahol a cigányok „láthatóvá váltak”. Ez az ünnepek, a bulik ideje volt. Ekkor feltették az arany ékszereiket, felvették a ruháikat, viselkedésük hangossá és oldottá vált. Cigányul beszéltek egymással, cigányul énekeltek arról, hogy mi a fontos számukra. Ekkor már lényegtelenné vált – ami a többségi társadalomban hangsúlyozottan jelent meg –, hogy „milyen” cigányok, értelmét vesztette az, hogy ők „nem oláh cigányok”, hiszen bár kárpáti cigányul beszélgettek, de oláh cigányul énekeltek és egyszerűen csak „cigányul táncoltak”. A kárpáti cigány közösség együttlétének kiteljesedése az ünnep lett.
 |
| Disznóölés – feldolgozás a porta udvarán a helyi hentessel |
A kárpáti cigány közösségnek a többségi társadalom elvárásaihoz való alkalmazkodási gyakorlata látszólag sikeres volt, hiszen ezzel fenn tudták tartani családjaikat és saját belső határaik mögé rejtett cigány világukat. A gyakorlat kényszerű mivolta sokat elárult a körülöttük levő többségi társadalomról. Arról a társadalomról, melynek tagjai előítéletesen fordultak feléjük, melyben csak úgy tudtak megélni, ha különböző stratégiákat alakítottak erre ki. Az őket körülvevő társadalom „nem szerette a cigányokat”, elfogadni is nehezen tudta őket, ám ez a társadalom lehetőséget nyújtott számukra, hogy a felállított szabályok elfogadásával, elélhettek a perifériáján.
A szövegben felhasznált irodalom:
Fejős Zoltán (2005) Boldog/képek. Budapest, Néprajzi Múzeum
Geertz, Clifford 1994 Az értelmezés hatalma. Budapest, Századvég Kiadó
Gupta, Akhil – Ferguson, James 1997 Discipline and Practice: „The Field” as site, Method and Location in Anthropology. In: Gupta, Akhil –Ferguson, James (eds.) Anthropolgical Locations. Boundaries and Grounds of Field Science. University of California Press, Berkely 1–45.
Prónai Csaba (2015) 40 kép. – Bakó Boglárka A „látható” cigányok. Egy terepmunka képei c. kiállításáról – kézirat
Williams, Patrick 2000 „A helyszínen és a korban”. In: Prónai Csaba (szerk.): Cigányok Európában 1. Nyugat-Európa. Új Mandátum: Budapest, 263–274.
2016. június