2023. augusztus 25-én a Baranya vármegyei Máré-vár alagsori termében gyűltek össze történészek és régészek, hogy előadások és egy pódiumbeszélgetés keretében áttekintsék a mohácsi csata kutatása során elért eredményeket, és hogy új szempontokkal árnyalják az eddigi ismereteinket.
Az egybegyűlteket Hargitai János, a térség országgyűlési képviselője, egyben a Mohács500 program miniszteri biztosa köszöntötte, aki az ötszázadik évforduló nemzetpolitikai oldaláról értelmezte a felkészülés következő három évének legfőbb feladatait.
Az első szekcióban Horváth Richárd (BTK Történettudományi Intézet) történész elnökletével elsősorban történeti kérdések kerültek elő. Elsőként C. Tóth Norbert (MNL OL főlevéltáros, az MNL-SZTE Magyar Medievisztikai Kutatócsoport vezetője) elemezte Szapolyai János 1526 előtti katonai tevékenységét. Rámutatott, hogy bár a tankönyvek vele kapcsolatban csupán az 1514. évi kereszteslázadás leverését, valamint az 1515. évi zsarnói vereséget említik, ám erdélyi vajdaként valójában sikerrel védte meg a rábízott tartományt az oszmán betörésektől. Még az 1520-as években is több havasalföldi hadjáratot indított, amellyel biztosította a déli határánál fekvő román fejedelemség hűségét. 1526-ban ugyancsak Erdély megoltalmazása volt a feladata, így – miként ez a történészek között már nem képezi vita tárgyát – királyi parancsra maradt a tartományban, és ezért nem beszélhetünk arról, hogy tudatosan késett volna el a csatából.
Neumann Tibor (BTK Történettudományi Intézet) történész az 1526. évi mozgósítás kapcsán mutatott be új levéltári adatokat, melyek révén bizonyította, hogy a királyi udvar reálisan érzékelte a fenyegető veszélyt, és legjobb tudása szerint hívta harcba az ország haderejét. A véres kard körbehordozását követően beszedték az elmaradt adókat, és minden bizonnyal seregszemléket is tartottak a vármegyei nemesek körében, akik közül csak igazoltan maradtak távol néhányan. Az előadásból az is kiderült, hogy a betegek esetében hiteleshelyi vizsgálatot rendeltek el, hogy megbizonyosodjanak ennek valódiságáról. Eddig kevés szó esett róla, de most már forrásokkal is igazolható, hogy a nemesi becsület fontos motiváció volt a csatába indulóknál, amelyért akár a katonahalált is hajlandók voltak vállalni. Az előadó beszámolt arról az átfogó kutatási tervről is, amelynek révén 1526-ig a csatában résztvevők eddigi legteljesebb névsorát kívánják hazai és határon túli történészek és levéltárosok bevonásával, a Hadtörténeti Intézet, a BTK Történettudományi Intézet valamint a Magyar Nemzeti Levéltár együttműködésében megvalósítani.
Jelen sorok írója, Varga Szabolcs (BTK Történettudományi Intézet) főként a mohácsi csata során elszenvedett veszteségek számításainak módszertani problémáiról beszélt. Az elején leszögezte, hogy a középkori csaták esetében a számokkal rendkívül óvatosan kell bánni, és ez a nyugati ütközetekre is igaz. Így a most közszájon forgó 14–24 000 fő közötti keresztény veszteségek közötti nagy különbség is erre vezethető vissza. Előbbi keresztény, utóbbi muszlim adat, és mindezt bonyolítja, hogy nem tudjuk a harcoló katonákkal együtt érkező szolgák és családtagok létszámát sem. Pedig nem mindegy, hogy a 26–27 000 főnyi hadsereg vagy az egész keresztény tábor áldozatairól beszélünk. A magasabb létszám esetében a teljes létszám fele, vagy a harcoló alakulatok nyolcvan százaléka esett volna el, ami még akkor is példátlan a középkori csaták történetében, amennyiben a bevett két óra helyett négy-öt órányi küzdelemmel számolunk. A magasabb veszteségszámok elfogadása esetén ez volt Szulejmán szultán legnagyobb győzelme, amennyiben pedig hitelt adunk a legújabban előkerült oszmán veszteséglista alacsony török számainak, akkor ez a magyar történelem legsúlyosabb katasztrófája, ami megkerülhetetlenné teszi a magyar hadvezetés felelősségének hangsúlyos magyarázatát. A mohácsi csatában résztvevőkre vonatkozó levéltári kutatások alapján úgy tűnik, hogy megfelelő módszertan segítségével a veszteségek arányát az alacsonyabb értékek felé kell helyeznünk, és óvatosan kell bánnunk a túlzó számokkal.
A konferencia második szekciójában Szabó Máté (BTK Régészeti Intézet) régész elnökletével a történeti földrajz és régészet eredményei kerültek terítékre. Nógrády Árpád (BTK Történettudományi Intézet) a középkori határjáró oklevelek jellegzetességeiről beszélt. A mohácsi csatatér kutatásában kulcskérdésként kezelt Földvár falu lokalizációjához alapvető fontosságú 1338. évi határjárás kapcsán felhívta a figyelmet a rendkívüli pontosságra, ahogy az ilyen jogbiztosító iratok készültek. Így ezek fordítása és interpretálása csak a korabeli jogszokások és a történeti táj pontos ismeretében lehetséges. Ugyanakkor hiába született közel kétszáz évvel a mohácsi csata előtt a vizsgált oklevél, mivel a 15. században az ilyen jellegű iratok jellege alapvetően átalakult, így ezek releváns információkkal bírnak a korabeli úthálózat és faluszerkezetre vonatkozóan.
Sudár Balázs (BTK Történettudományi Intézet – Budapesti Történeti Múzeum) turkológus a Buda és Eszék közötti hadiút 16–17. századi történetéről beszélt az oszmán hadjáratok részletes elemzése révén. Előadásából kiderült, hogy a Duna jobb partján futó hadiút valójában 1541 után épült ki a hódoltságban, és jelentőségét mutatja, hogy a 17. században már minden jelentősebb településen palánkvárat emeltek a megszállók. Az út kiépítésének fő oka Buda központi szerepe, valamint a Dunántúl stratégiai jelentősége lehetett. Mindezek következtében vált másodlagossá a magyar királyi hadseregek által inkább preferált alföldi útvonal, és a váltás első pillanata épp az 1526. évi hadjárat volt, amikor a szultáni seregek egy akkor még új, jóval nehezebben járható útvonalon jutottak el Mohácsig.
Papp Adrienn (Budapesti Történeti Múzeum) régész a mohácsi síkon található középkori falunyomok kapcsán tartotta meg módszertanilag gondosan megalapozott előadását. Felhívta a figyelmet a keltezés problematikájára, ugyanis a dunántúli falvak nyomai nem árulkodnak a létezés pontos idejéről, így egy-egy pusztulási réteget sem lehet feltétlenül összekötni a csatával, hacsak nem konkrét évzáródást mutató érem segítségével. A régészetileg detektált falunyomoknak a történeti forrásokban olvasható településnevekkel való megfeleltetése szintén komoly körültekintést igényel, és elengedhetetlen az úthálózattal – illetve annak változásaival – és a tájhasználatról szóló adatokkal való összevetése. A csatatérkutatáshoz elengedhetetlen a mohácsi kistérség konkrétan 16. század eleji településszerkezetének a rekonstruálása – összegezte az előadó.
Bertók Gábor (Janus Pannonius Múzeum) régész, múzeumigazgató az évek óta zajló fémkeresős kutatások jelenlegi állásáról beszélt több kollégájával közösen jegyzett előadásában. A folyamatos munkának köszönhetően egyre több helyen tudták átfésülni a talajt, és elsősorban a csatához köthető fémeket gyűjtötték össze. Több unikális lelet is előkerült, ám ezek közül mégis az ólomlövedékek tűnnek a legfontosabbnak. Ezeket roncsolódásuk alapján négy kategóriába sorolták, és a tipizálás, valamint a szóródássűrűség révén úgy tűnik, hogy a már évek óta ismert Majs alatti középkori faluhelyen minden bizonnyal a csata egyik heves, tűzfegyverekkel vívott fázisa zajlott le. Pillanatnyilag magnetométeres kutatások is zajlanak, amelyek révén ezen a falunyomon olyan objektumok rajzolódnak ki, amelyeket a közeljövőben érdemes lesz megszondázni és feltárni.
A rendezvényzáró eseménye rendhagyó módon egy pódiumbeszélgetés volt Hajnal Ödön (Digitális Legendárium) moderálásával, a Pazirik kft. által a Máré-várról készített molinókkal a háttérben. A beszélgetésben részt vett Pálosfalvi Tamás (BTK Történettudományi Intézet), aki Hunyadi János korának, Horváth Richárd (BTK Történettudományi Intézet), aki Hunyadi (I.) Mátyás király kormányzatának, valamint B. Szabó János (Budapesti Történeti Múzeum), aki pedig a mohácsi csatának a kutatója. A fő kérdés arra irányult, hogy az egyes korokban milyen hadseregek álltak a hadvezérek rendelkezésére, azaz mennyiben tekinthetők sikeresnek Hunyadi János illetve Mátyás hadjáratait, és vajon mi veszett el ebből a képességből a mohácsi csatát megelőző években. A beszélgetés során szóba kerültek az európai párhuzamok, ahol jóval kisebb létszánú seregek küzdöttek egymással, általában rövid ideig. Tehát a déli magyar hadszíntér alapvetően eltért a kontinens többi frontjától. Élénk vita alakult ki a zsoldosok fogalmáról, a nehézlovasság és huszárság szerepéről, valamint új szempontok merültek fel a hadjáratokban résztvevő gyalogsággal kapcsolatban is.
Abban mindhárom résztvevő egyetértett, hogy a magyar hadsereg tűzfegyverek és felszereltség tekintetében nem volt elmaradva más európai hadseregekhez képest, sőt, II. Lajos király 1521-ben és 1526-ban mozgósított hadereje meg is haladta Mátyás király 1487. évi bécsújhelyi hadimustráján megjelent fekete seregét, ám az Egyiptom és Szíria meghódításával szinte végtelen erőforrásra szert tevő Oszmán Birodalommal szemben mindez kevés volt. A Magyar Királyságban hiányzott a tapasztalat ekkora mezei csaták megvívásához, míg az ellenfél katonái több győztes ütközet után érkeztek Mohácsra. Miként a hadtörténetírás egyik régi tétele szerint egy háborúban szinte mindig az erősebb fél győz, valójában 1526-ban is a papírforma érvényesült, ahol a gyengébb fél mindent elkövetett a győzelem érdekében, amit lehetett. Bár a magyar közgondolkodás természete szerint egy ilyen helyzetben felelőst kell találni, ám az aprólékos kutatások eredményei alapján úgy tűnik, hogy nem a magyar hadvezetés mulasztásai okozták a vereséget, és nem fordult volna más irányba a magyar történelem kereke, ha a Hunyadiak maradnak hatalmon.
A Máré-várban harmadik alkalommal megrendezett konferenciát a 21. Századi Magyaregregyért Egyesület szervezte a Magyar Falu Program támogatásával. Szakmai partnerek voltak a Pazirik kft., a Digitális Legendárium és a BTK Történettudományi Intézetben működő NKFIH K 134690 „A magyar királyi udvar személyi összetétele a Mátyás- és a Jagelló-korban (1458–1526)” című kutatási projekt.
Forrás: ujkor.hu